A Szekértáborról

EZ A BLOGBEJEGYZÉS MÉG BŐVÜL

1985. 04. 15.

Győri János levele Debrecenből Horváth Barnabás Dávidnak Sajószentpéterre.

„Kedves Mester! Szeretettel közlöm veled, hogy a Szekértábor előadása április 29-én, hétfőn este 7-kor lesz Bp.-en, a Kálvin-teremben.

Mi hétfőn 13.10kor indulunk Db.-ből vonattal, s 15.55-kor vagyunk a Nyugatiban. Egyenest a Kálvin térre megyünk, hogy megnézzük a terepet. Vacsora, szállás, útiköltség biztosítva! A próbákat elkezdtük, a felejtés nem túlságosan nagy; remélem, nem lesz sok gondunk.

Kérlek, írd meg mielőbb, hogyan kívánod megközelíteni Bp. székesfővárost: lejössz-e előtte Debrecenbe, vagy csak a metropoliszban találkozunk?

Meghívókat külön nem sikerült nyomatni. Akit meg akarsz hívni, annak írj!

Válaszod várva maradok szeretettel: János. Db., 1985. ápr. 15.”

1985. 04. 17.

Horváth Barnabás Dávid levele Sajószentpéterről Illés Dávidnak Budapestre.

„Kedves Dávid,

ma (17-én) telefonáltam Győri Jánosnak, megbeszéltük a dolgokat. Ráadásul a mai postával jött is tőle egy levél, amiben mindent pontosan leírt. Ha tehát még nem küldted el a lapot, akkor valami mást írj. Pl. hogyan épül a Ráday vagy hogyan énekel a Kántus stb. Ígéretemhez híven két cikket küldök. Van még két-három (IM február, H-b Napló), de azokból csak egy példányom van. Ezekre viszont már nincs szükségem, tehát akár ragaszthatjátok is. Küldöm ezenkívül a plakát szövegét. Ha van, aki rendesen megcsinálja, örülünk, s megköszönjük, de elég az is, ha csak ráírjátok egy papírra a szöveget, alá meg lehetne ragasztani a cikkeket. Azért nem B. Péternek írtam, mert nem ismerem közelebbről, és nem akartam bonyolítani az ügyet, vagy keresztbeszervezni a dolgokat. Megköszönöm segítségedet, remélem, találkozunk 29-én. Minden jót! Üdv: Barna.

Sajószentpéter, 1985. 04. 17.”

1985. 04. 18.

Balla Péter levelezőlapja Budapestről Horváth Barnabásnak Sajószentpéterre.

„Kedves Barnabás! Köszönöm, hogy kerestél, betegségem miatt nem voltam bent a kollégiumban. Gy. Jánossal leleveleztük, hogy április 29-én, hétfőn este 7-kor kezdődne az előadás, a Kálvin téri templom mögötti, ú. n. Kálvin-teremben. Zongora van. Meghívókat nem tudunk készíteni. A »stáb« 4-re érkezik vonattal, így még lesz idő az előkészületeitekre. Szállás, étkezés a kollégiumunkban (Ráday 28.), vendégül várunk. Baráti tisztelettel: Balla Péter V. é. th. hallg.

Bp., ’85. ápr. 18-án.”

1985. 04. 22.

Horváth Barnabás Dávid levelezőlapja Sajószentpéterről Balla Péternek Budapestre.

„Kedves Péter! Nagyon köszönöm a meghívást. Remélem, nem jön közbe semmi és ott lehetek Veletek ezen a fontos találkozón. Szeretettel üdvözöl: Horváth Barnabás Dávid.

Sp., 1985. 04. 22.

1985. 05. 24.

Győri János levele Debrecenből Horváth Barnabás Dávidnak Sajószentpéterre.

„Kedves Mester! Megkaptam leveled a versekkel. Köszönöm, örültem neki.

Néhány nappal ezelőtt megkeresett telefonon Rácz Tibor Városi Könyvtártól, s kérte, hogy mutassuk be június 1-én a Szekértábort, ha csak egy mód van rá. Szabó Magdával rendeznek író-olvasó találkozót az Újkerti Művelődési Otthonban de. fél 11-kor, ott kellene fellépni. Tárgyaltam a fiúkkal; az ügy nem megy, hiszen a teológusok vizsgáznak, a negyedikesek érettségiznek stb. Én a magam részéről sajnálom, mert nem lett volna rossz még egyszer látni a darabot.

Az ügynek ezzel még nincs vége. Ráczot fel akartam hívni, kiderült, hogy beteg. Bementem személyesen a Városi Könyvtárba, egy »maga rangú« hölgy fogadott, s kérte, hogy mentsük meg az ügyet, hívjuk meg a szerzőt, s majd ő meg Szabó Magda produkálnak együtt valamit. Ezért írok most Neked tulajdonképpen. Az útiköltséget fizetnék. Kérlek, ha ráérsz, gyere le. Nem árt, ha mutatod magad ilyen körökben. Jó lenne, ha már szombaton délutánra itt lennél. Este megy a Híradóban [moziban] az Abigélből egy háromórás összevágás. Vasárnap este meg Imre Laciékkal lesz egy beszélgetés a Műv. Központban. Mondom, nem árt, ha mozogsz most »ilyen körökben«. Jöveteleddel kapcsolatban gyors választ várnak a szervezők, ezért azonnal táviratozz, itt leszel-e szombaton de. vagy nem, s hajlandó vagy-e a feladatra. Aztán levélben is fejtsd ki bővebben véleményed.

Búcsúzom, 15 perc múlva pályára kell lépnem a »Sportcentrumunkban«. A mielőbbi viszontlátás reményében köszöntlek szeretettel: János. Db., 1985. máj. 24.”

1985.

Gáborjáni Szabó Botond levele Debrecenből Horváth Barnabás Dávidnak Sajószentpéterre.

„Kedves Barnabás! 1.) Bocs, hogy ilyen későn, de el kell hárítanom a felelősséget magamtól. 2.) Tenke mester kiadta művedet lektorálni. Ez kb. azt jelenti egy színdarab esetében, hogy nem annyira rossz, hogy automatikusan kidobja, de nem is olyan jó, hogy ugyanígy közölje. Várni köll. 3.) Poézised minőségéről brutális véleményem volt. Ma már el kell ismernem, hogy érdemes kereskedned. Az egészben azonban max. 3 olyan vers van, amit komoly helyre el lehetne küldeni. 3 vers pedig a lírában nem képez egy molekulát. atomizált egyéntől pediglen nem közölnek verset. Írjál sokat, tedd el jó hosszan, és amit egy év múlva nem szégyellsz nagyon, azt ne dobd el! Pilinszky itt-ott feltűnően kihallszik belőled! Ami nagyon nem tetszett, azt bekereteztem vagy aláhúztam. (Ahol kilóg a lóláb, ahol közhelyes vagy túl direkt.) A Bábelt és a Magyar telet még pénzért se add ki a kezedből. A holnemvoltot se. Az Ami elkerülhetetlen, a Geometria és A tó halála igen tetszett. 4.) A többit szóban. Botond. Dátum.”

1983. 02. 07.

Horváth Barnabás Dávid levele Debrecenből Tenke Sándornak Budapestre.

„Kedves Szerkesztő Úr! A debreceni Ref. Gimnázium III/b. osztályos tanulója vagyok. Kísérletképpen elküldöm egy versemet. Nagyon örülnék, ha egyházi újságunkban megjelenhetne. Tiszteletteljes köszöntéssel: Horváth Barnabás. Debrecen, 1983. február 7.”

1985. 08. 09.

Tenke Sándor felelős szerkesztő (Confessio) levele Budapestről Horváth Barnabás Dávidnak Sajószentpéterre.

„Kedves Barátom! Hálásan köszönöm, hogy dr. Szabó Botondon keresztül eljuttattad hozzám Szekértábor c. írásodat. Munkádat többen is elolvastuk. Véleményünk a következő: A novella-terjedelmű drámai műnek az az alcíme: hogy »Mikrojáték négy képben«. Ez a műfajmegjelölés kifejezi lényegében az írás jellegét, »mikro« vagy ha úgy tetszik, minidráma mivoltát. Sajnos mindezt azzal is kiegészíthetjük, hogy meglehetősen töredékes műről van szó. Töredékes ez az egyébként érdekes próbálkozás abban az értelemben, hogy hiányzik belőle az igazi konfliktus, eszmék, egyéniségek olyan összeütközése, amely a drámai művet drámává teszi. A nyugtalan, lázadó, elégedetlen, újat és mást akaró Ebesi szenátor csap össze Debrecenben 1740-ben a város (és egyház) vezetőivel, akik a veszélyeztetettség körülményei között egyre inkább bezárkózóvá válnak. Ez a konfliktus a 15–16. lapon kap kifejezést. Nem lesz egyértelmű az írás végén, a város vagy Ebesi érvei kerülnek a mű jelentésének középpontjába, illetőleg – ami még komolyabb probléma – nem világos, a történelem megelevenítésével mit akar üzenni a mai magyar olvasónak a szerző.

Hiba volna azonban nem érzékelni a próbálkozás erényeit: a történelmi atmoszféra hitelességét, a nyelvi megjelenítést. Ez is azonban nem mindig kellően kiérlelt, az archaizálás némyelkor mesterkélt: »megértjük fekélyes gondjait, de nem lehet a hitet alárendelni átmeneti zavarok kényének« (8. l.).”

Kérem, hogy az elmondottak ne szegjék kedved. Feltétlenül folytatnod kell az írást és a történelem még alaposabb tanulmányozását. Mindehhez sok erőt, hitet, szorgalmat lés kitartást kívánva tisztelettel üdvözöl: Dr. Tenke Sándor felelős szerkesztő. Budapest, 1985. augusztus 9.”

1985. 09. 12.

Horváth Barnabás Dávid levele Sajószentpéterről Tenke Sándornak Budapestre.

„Tisztelt Szerkesztő Úr! Örömmel vettem kézhez levelét. Lassacskán meg kell szoknom, hogy ilyen típusú leveleket is kapok. Ez mindenképp örvendetes (számomra). Foglalkoznak azzal, amihez közöm van. A levelek még jó ideig meleg hangúak, elemző kedvűek, elutasítóak – ezzel együtt őszinték, és ami fő: van emberi ábrázatuk. A következő stádiumokat csak elképzelni tudnám… Mindenekelőtt megköszönöm, hogy válaszolt nekem, a darabolt elolvasta, és néhány sorban összefoglalta e minidrámácska kisszámú erényét, nagyszámú hibáját. (Ezek a mű első fogalmazványa óta vissza-visszatérő problémák, sokszorosan hangoztatott megfigyelések, ergó: van bennük valami!) Minthogy azonban nincs információm arról, hogy a szerkesztő Úr mit hallott-olvasott a munka születési körülményeiről, céljáról, röviden összefoglalnám/ismertetném a Szekértábor történetét.

Szabó Magda írónő ’84 januárjában pályázati felhívást intézett a debreceni középiskolásokhoz. Készítettek egy többoldalas nyomtatványt, mely tartalmazza egyrészt a pályázati felhívást, pénzjutalmat, határidőket, valamint az elvi tisztázást, másrészt olvashatunk a nyomtatványban egy romantikus cívis családregény storyt, mely valószínűleg az írónőtől származik. Feladat: ezt a montecristói nagyregényötletet jelenítsék meg diákszínpadok, vagy teljes egészében, vagy csupán egy epizódját. A kerek történet a tizennégy szövegkönyv többségében megmaradt, mondhatnám azt is, hogy lényegében semmi mást nem tartalmaztak ezek a munkák. A Szekértábor valósággal avantgárd vállalkozásnak tűnhetett (hagyományos technikája dacára) mindenki szemében, ugyanis a történetnek egy látszólag jelentéktelen elemét tette meg igazi (?) – céljaiban az – konfliktusnak, míg az »olcsó fordulatokról« egyáltalán nem vesz tudomást, öntörvényűvé/önállóvá válik, s ezáltal a szerzőnek igazán lehetősége van arra, hogy autonóm nézőpontjának érvényt szerezzen. Részben egy – érettségi előtt álló – gimn. tan. hasonló elgondolásai, részben egy segítőkész úriember (Sz. Botond) leleménye, amelyek mozgásba hozták ezt a vállalkozást. Motivált még az is, hogy akkoriban mutattuk be Csokonai-drámámat, ami szintén pályázatra készült. A Szekértábor egyik döntő (és megbocsáthatatlan) hibája, hogy nem igazodott a követelményekhez (magyarul: túlteljesítette a tervet). Lényegében az időtartamon bukott meg. Nyilvánvalóan nem lehet négysorost két sorban, szonettet hét sorban, kisregényt tíz lapon etc. írni. Vannak bizonyos normák/formák, s ha az ember elfogadja ezek egyes elemeit, akkor azoknak meg kell határozniuk az összes többit. A darabban »klasszikus konfliktus« rejlik, amit – ha már (szinte) anakronisztikusan visznek színre – másképp nem írhatok meg, csak úgy, ahogy… Ha megbontom ezt a formát, akkor már (csak) magamhoz kell következetesnek maradnom. S ha a feltételek egy jó részét nem én szabom, már eleve determinált dologba fogok. Ez történt. Megszabták a terjedelmet (max. 30 perc). A dilemma: írjam azt, amit várnak tőlem (dramatizálási gyakorlat), vagy próbáljak valamit kezdeni 30 perc alatt. Formáljak jellemeket, kovácsoljak konfliktust az úgy-ahogy megismertetett hősök közt. Ebben a helyzetben csak arra vállalkozhattunk (Szabó Botond, Győri János és én), hogy megpróbáljuk fölmelegíteni a kort, teremtsünk hiteles atmoszférát, fölvázolunk egy lehetséges konfliktust, melynek általános vonatkozásaival modellt alkotunk, becsomagoljuk a mondanivalót. (A többes számmal nem mentegetem magam, csak így könnyebb írni a levelet.) Őszintén szólva azon csodálkoztam, hogy levelében nem kifogásolja a darabban fészkelő »túlzott (erőltetett) aktualizálást«, sőt egyáltalán nem érthető, hogy mit is akar üzenni a szerző a magyar olvasónak… A szöveget lapozgatva – úgy érzem – sok mindent. Védekezésül újra a terjedelmi megkötést tudom említeni, a mű legfeljebb továbbgondolható/gondolandó eszmecsírákat tartalmaz. Ennek a megállapításnak az igazságát leginkább a Ráday kollégiumbeli előadás utáni beszélgetésben látom elsősorban igazolni. Az Ebesi-féle magatartás – véleményem szerint – az emberi cselekvéstípusok egyik alaphelyzete. Nyilván a képlet domináns elemei mozgásban vannak koronként. Lehet Ebesi haszonleső, egy új magatartástípus úttörő harcosa, egy eszme felfedezője, egyszerű született különc, aszociális figura. Ezért izgalmas. És hogy nem egyértelmű a befejezés? Hazudnék, ha azt mondanám, directe ilyen hátsó gondolat vezérelt, hogy nem döntöm el, ki bukott. De megszerettük. A nézők, ha már egy ilyen rövid korképen kívül semmit sem kapnak 30 perc alatt, legalább ezen rágódjanak el egy kicsit. Kinek van hasonló esetben igaza? A mást akaró Ebesinek vagy a testületnek? A százféleképpen visszaszorított egyénnek, vagy a közösséget jelentő városnak (végül is igen), vagy az azt irányító testületnek, a hatalom egyedüli, kizárólagos birtokosának? Ahogy írok erről a dologról, egyre inkább látom: a Szekértábor sok szempontból sematikus, primitív, s hogy már most meg tudnám írni (akár 30 percben) az igazán értett problémát, ha nem viszolyognék a parabolafeldolgozás szájbarágó-nyögvenyelő sémáitól, attól, hogy alapvető igazságokat (?) nem lehet leírni másképp, csak ha összekacsintós archaizáló betéteket írunk, s a színészeket tógába meg Kazinczy-kabátba öltöztetjük, miközben a kompról már nem is látunk csak egy partot, ahová szerencsére nemigen akarunk újra kikötni.

Az októberben megrendezett versenyen 5 díjat kaptunk. A legjobb bemutató, a legszebb színpadkép, a legjobb férfiszereplő, egyik legjobb epizódszereplő díját, valamint a szövegkönyv második díját (elsőt – szerintem politikai okokból – nem adtak ki). Később felmerült az ötlet, hogy a magyar protestáns Confessiónak küldünk belőle egy példányt. Az ügy valószínűleg le is zárult. Négyszer mutattuk be, négy helyszínen. Elképzelhető, hogy a Refi következő évkönyvében helyet kap.

Ez tehát a Szekértábor története, s ezt – sajnos – ismernie kell mindenkinek, aki találkozik e sajátosan félkész szövegkönyvvel, egy érdekes vállalkozás furcsácska, de hitelt érdemlő dokumentumával. Kérem, mindezeket – is – figyelembe véve tartson meg jóü emlékezetében.

Minden jót kíván tisztelettel: Horváth Barnabás D.

Sajószentpéter, 1985. szept. 12.”

1985. 09. 30.

Tenke Sándor felelős szerkesztő (Confessio) levele Budapestről Horváth Barnabás Dávidnak Sajószentpéterre.

„Kedves Uram! Köszönöm hosszú és tartalmas levelét. Szabó Botond barátomtól részben ismertem műve születésének körülményeit, de ezzel együtt érdemesnek tartottam, hogy elolvassam.. A válaszadás pedig kötelességem, ez nem érdem. Most is azt mondhatom, amit előző levelemben írtam: írjon, és ne keseredjen el. Talán nincs messze az az idő, amikor nekem kell majd Önnél »gazsulálni« egy-egy írásáért. (Csak zárójelben jegyzem meg: amikor én is olyan idős voltam, mint most Ön, néhány elbeszélésemet közölte volna egy országos irodalmi folyóirat, de néhány mondatot javítani kellett volna, én pedig nem engedtem levágatni a fülét lelkem gyermekeinek. Ma már tudom, hogy butaság volt, de az ambícióimat nem veszítettem el- Maga se adja föl. Az már az én szerencsétlenségem, hogy pályám másként alakult, és nekem kell mások írásaival foglalkozni, és nem az enyémmel foglalkoznak.)

Megtisztelésnek veszem, ha ír a Confessio számára, de engedje meg, hogy lemérjem és leméressem munkáit – azok javára.

Tisztelettel üdvözli: Dr. Tenke Sándor felelős szerkesztő.

Budapest, 1985. szeptember 30.”

TEXT COMING SOON!