Kááár tér

A Szabadság téren átvágva, munkába igyekvő járókelők között szlalomozva azon tűnődött, hogy vajon miért teszik ki a hatóságok a „Kutyát a parkba vinni tilos!” táblákat a hatalmas, ám kihasználatlanul, üresen kongó mélygarázs fölé telepített, ezért a csapadékot beinni nem képes, rothadó gyepszőnyeg-focipálya sarkaira, a teraszos kávézó környezetébe, ahol a szabadtéri rendezvényeken a maradék fűben ráérő emberek hemperegnek, ha nem éppen sertéskiállítás uralja a terepet, egy sportesemény közvetítése a hatalmas kivetítőn, vagy tömegnyomorban végigállt ingyenkoncert a mozgóbudikkal, ha az összes környékbeli ebtulajdonos nyilvános kutyaillemhelynek és -találkahelynek használja a német és szovjet háborús emlékmű közötti, a nagykövetség által tankcsapdákkal körbesáncolt, lezárt mellékutcákkal ellehetetlenített, civil mozgalmaktól, speakers’ cornertől hangos közterületet az egykori tévészékház kísértetpalotája és a parancsolóan feszítő tábornokszobor között, hogy mi értelme van rendeleteket hozni, táblákat a földbe verni, hol vannak a deli közterület-felügyelők, polgárőrök, ha erre a máshova nem nagyon vihető kedvencek tesznek, igaz, a polgártársak többnyire összeszedik…, de mindig marad valami belőle, a gyűjtőkukák pedig hamar telnek, sehol egy parkőr, nincs bírságolás (az ebadó bevezetése nyilván önkormányzati választási kockázat), csak az időről időre a felújításra költött milliárdok, aztán meg csapatostul gördülnek a sivár gyermekkorral megvert deszkás fiatalemberek, és összevissza zúzzák a közbeszerzési okosrendszeren végigfuttatott járólapokat, hogy az embernek nemcsak a kutyagumi, hanem a mozgó, törött kövek miatt is állandóan a lába elé kell néznie a bokarándulástól tartva, hogy a tömény ürülékszag helyett a szabadság ájere uralkodna a fengsuj törvényei szerint a játszótéri homokozó felett, a huszadik század borzalmain már-már túllépve, s a sarkon álló mai luxushotel felé tekintve felidézte a képet, hogy évekig hajléktalanok tanyája volt a lerobbant, lakatlan bérház bejárata, és szinte megvilágosodva arra gondolt, hogy ha ennyit érnek a rendeletek, akkor miért ne lehetne ez száz százalékig a szabadság tere, a hajléktalanok visszatérnének a luxusszálló bejáratához, az üresen álló tévészékházba bárki behatolhatna, hogy ott műsort gyártson vagy éppen bordélyházat nyisson, ám visszatekintve a játszótéren túli masszív cölöpökre elhessegette magától a gondolatot, nincs itt értelme purifikátori lelkülettel fantáziálni a szabadságról, melynek annyi arca van, mint Madonnának, a kép ennél bonyolultabb, s az Arany János utcai metróállomás felé haladva, a nemzeti bank és a bankközpont közötti park mellett elhaladva szintén kutyatiltó táblák mellett, háttérben a luxusautó-szalon hívogató kirakatával varjúkárogás ütötte meg fülét, kááár, persze arra sem nézett, ment tovább, de egy újabb kááár után azért odavetett egy „kussoljál!”-t a dolmányosnak mintegy levezetésképp, mire a madár elnémult, mintha belefáradt volna, elégedetten nyugtázta az újabb stresszforrás kiiktatódását, de hét nem előzékeny, agresszív autóst átengedve a zebránál beért a Bank utcába, a biztonságos közegbe, ahol a bükki füves embernek a boltja székel, s akkor újra megszólalt a dolmányos, de nem egyszer, kétszer: „kááár, kááár!”, ez már másnak, az utána jövőnek szólhat, a varjú meg nyilván bepótolta kááár-igényét, gondolta és szélsebesen baktatott a leamortizálódott kék metró irányába, ahol a kvaterkázó jegyellenőrök ügyet sem vetettek rá a mozgólépcsőnél, amint a huzat beszippantotta, pedig a bérletét fel sem mutatta.

Fotó: HBD

Perjéssy-Horváth Barnabás