A Cívis Kávéházban

Kolláth Adrienne: Nyár elején jelent meg Perjéssy-Horváth Barnabás könyve Kollégium blues címmel, amiről azt írja az egyik ajánló, hogy „ez a könyv nem hiányozhat az egykori kollégiumlakók túlélőcsomagjából”. Van a könyv fedőlapján egy kép, kihívás is lehet, mert azt gondolom, hogy abban az időben, amikor ez a kép készült, lehetett támasztani a falat egyáltalán, vagy ez már akkor megszokott dolog volt?

Perjéssy-Horváth Barnabás: Ez egy olyan fénykép, amely jelképezi azt a nemzedékiséget, amely ebben a könyvben meghatározó, tehát a nyolcvanas években gimnáziumba járt nemzedék egy jelképes fotója is lehetne. Ott áll néhány diák egy történelmi iskola falai előtt, ezt a falat úgy támasztják, hogy fél lábon állnak. Egy kísérleti tablófotó-sorozat része tulajdonképpen. És azt is mondhatom, hogy részben a borítón szereplő diákokból indultam ki, amikor az alakjaimat formáltam.

K. A.: Tehát mind együtt vannak a nagy csapatból?

P-H. B.: Néhányan vagyunk csak rajta, mi annak idején tízen laktunk egy szobában a kollégiumban, az internátusban. Itt, ha jól látom…

K. A.: Hatan vannak.

P-H. B.: Hatan vagyunk. Tulajdonképpen a könyv figurái közül a legtöbb kitalált, vagy pedig mindenkiből van valami vonás, meg hát a figurák egy idő után saját maguktól kezdenek el élni. Nem én határozom meg, hogy mit csináljanak, hanem az előéletük határozza meg.

K. A.: Negyvenévesen miért döntött úgy, hogy ezt a naplót megírja?

P-H. B.: Érdekes dolog ez, mert évekig érleltem magamban a tervet, hogy erről írok majd egyszer. És nem tudtam belefogni, nem tudtam belefogni, mert nem tudtam elindulni valahogy. Nem állt össze, nem volt olyan rálátásom, eltelt húsz év, és elhatároztam, hogy hát írtam én már sok mindent, színdarabomat játszották, verseket, novellákat. Sőt hát az első két darabomat gimnazista koromban mutatták be, a gimnáziumnak az önképzőköre. De azt mondtam, hogy most, hogy lassan negyvenéves leszek – gondoltam akkor, amikor én ezt írtam – szeretnék valamit írni. Egy könyvet, egy regényt. És akkor ez volt a legkézenfekvőbb. Ezt az élményt írom meg, ebből indulok ki. Nem tudtam még, hogy mi lesz belőle, láttam valamit ködösen, de csak úgy sejtettem, hogy egy egész tanév benne lesz, egy teljes tanévnek a leírása van a könyvben.

K. A.: Ez tényleg úgy volt, hogy tanévkezdés, első szombat, nem tudom, délután négy óra…?

P-H. B.: A vidámparkban egy wurlitzert látogatnak meg minden évben ezek a 23-as-szobalakók. Ez megtörtént. De nagyon sokszor meg teljesen kitalált az egész. Az esemény, az nem úgy történt.

K. A.: Miért nem?

P-H. B.: Mert ez egy regény. A regény egy fikció, egy önállóan működő világ, amiben a törvényszerűségek másképp épülnek föl. Nem olyan, mint ahogy az életben történnek a dolgok.

(Zenei bejátszás.)

P-H. B.: Én egy vidéki református parókián nőttem föl, és tizenöt évesen elkerültem Debrecenbe, száz kilométerre.

K. A.: Szülői biztatásra, vagy pedig akart is ide jönni?

P-H. B.: Eredetileg ide akartam jönni, de az utolsó pillanatban megváltoztattam a döntésemet, és a miskolci Herman Ottó Gimnáziumba kerültem, ahol egy évig jártam. De az az évem nem sikerült, és ezután úgy határozott a család, hogy mégis az eredeti elképzeléseknek megfelelően, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába kerülök. És nagyon érdekes tapasztalat volt az, hogy elkerülni a szülői háztól, havonta egyszer hazautazni, egy belső, zárt internátusban élni, egy kollégiumban, ahonnan még kimenni is csak délután lehetett, ebéd után szilenciumig. Tíz ember egy szobában.

K. A.: Tulajdonképpen ez majdnem elmondható bármelyik kollégiumról, és mégsem mondható el, mert ez egy keményebb világ azért jóval.

P-H. B.: Különleges volt olyan szempontból, hogy Közép-Európában egyetlen ilyen református gimnázium működött abban az időszakban, tehát a rendszerváltás előttig. Bizonyos értelemben a régi kollégiumi világnak a továbbélését láthattuk ebben az iskolában. Többféle tradíció élt egymás mellett.

K. A.: Ezt a könyvet, ha valaki a kezébe veszi, én azt gondolom, hogy egy kicsit maga is diák lesz.

P-H. B.: Mindenki szívesen emlékezik vissza – hacsak nem voltak borzasztó élményei – a diákéveire. Megpróbáltam egy diák szemével láttatni ezt a világot, amennyit egy diák megérthet belőle. És én nem érzem azt, hogy torzítottam volna a valóságon. Lehetett volna kritikusabban írni róla talán. Lehet, hogy az sokak számára hitelesebb lett volna. De én nem gondolom, hogy ez egy nagyon kritizálandó világ.

K. A.: Még akkor is, ha azt az elején megfogalmazta, hogy aki ide belép, az karanténba lép, jogok nélküli személy lesz, fika?

P-H. B.: Így hívják az elsősöket, hogy fikák. Persze hogy van egy hierarchia a diákok között is, és bizonyos szempontból furcsa lehet azoknak, akik nem jártak még kollégiumban. Éppen ezért egy negyedikes szemével mutatom be ezt a világot. Ha egy elsős szemével írtam volna, akkor valószínű, hogy teljesen más szemléletű lett volna. Arra tettem volna a hangsúlyt, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok, milyen borzasztóan nehezen tudok elindulni az életben, mert mindenhonnan csak kellemetlenségek érnek. Van a könyvben egy olyan jelenet, amikor egy negyedikes fiú fölpofoz egy elsőst a szülei majdhogynem jelenlétében, mert éppen szülői értekezlet van, és a fiú nem tudja, hogy ott vannak a szülei a srácnak, és ennek az lesz a következménye, hogy kirúgják a negyedikest.

K. A.: De aztán megegyeztek, nem? A két szülőre való tekintettel is azt gondolom, hogy ott igazságot osztottak.

P-H. B.: Igen, de az internátusból kirúgják a Dagi nevű szereplőt, a gimnáziumban továbbra is maradhat. Ez is egy nagyon érdekes dolog, hogy milyen sajátos világ volt ez. Győri János tanár barátom kimutatta, hogy a mi évfolyamunkban 129 diák fordult meg a négy év alatt, és 101 településről érkezett ez a 129 diák. Különböző társadalmi helyzetű és különböző vidékekről érkező tanulók éltek ott együtt, és csiszolódtak össze.

K. A.: Összecsiszolódtak egyébként?

P-H. B.: Hát, aki nem ment el, vagy nem rúgták ki, az beilleszkedett ebbe a társulatba.

(Zenei bejátszás.)

K. A.: Fontos az, hogy 1988-ban érettségizik ez az osztály, a rendszerváltás előtti évben?

P-H. B.: Igen, tudatosan választottam ezt a tanévet, mert nagyon érdekesnek tartom azt az időszakot. Nemcsak azért, mert nem nagyon jelentek meg erről a korszakról regények. Mert akkor sok minden változott, sok mindennek már érezni lehetett az előjeleit, de még nem történt igazából nagy változás. De sejteni lehetett, hogy itt valami történik. A főszereplő, Centaur szamizdatokat olvas.

K. A.: Ezek hogy jutottak be a kollégium falai közé?

P-H. B.: Főleg pesti osztálytársak révén, én már a Beszélő első számát is olvasgattam, ami 1980 vagy ’81-ben jelent meg, és később pedig egyre több kiadvány az egyetemről bekerült. Ott is volt valaki, aki ott a pult alól úgy osztogatta a barátoknak, akkor így kézről kézre jártak kiadványok. Például Orwellnek az Állatfarmja, azt úgy olvastam először, hogy szamizdatban. Nem volt az annyira általános. A mi szobánkban, ott volt a szekrényekben ilyen, de nem emlékszem rá, hogy más szobákban ilyesmit tömegesen lehetett volna találni. Volt egy irodalmi klikk, aminek én is tagja voltam, az önképzőkörnek én voltam az elnöke az utolsó évben, és aki az irodalmi klikkbe tartozott, ahhoz előbb-utóbb eljutott minden ilyen izgalmas dolog, mint például a szamizdatok. Akkor sok új, fiatal tanár érkezett a gimnáziumba, és nagyon jól tudtunk ilyen dolgokról beszélgetni, barátságok alakultak ki, amelyek a mai napig megvannak.

K. A.: Ahogy olvastam a könyvet, volt egy olyan érzésem, hogy mintha kerülné a politikát, tehát hogy csak úgy érintőlegesen vissza-visszatér egy-egy jelenet, amikor mondjuk a magyar zászlót teszi föl az egyik falvédőnek, ugyanakkor eljut oda, hogy a főhős maga is politikai szerepet vállal ebben az évben március 15-én, Budapesten.

P-H. B.: Úgy gondoltam, hogy nem ez lesz a legfontosabb szál. Nem is olyan volt a mi életünk, most annyira döntően meghatározza. Pont ezért van súlya egyébként annak, hogy gyakorlatilag ennek a szereplőnek a sorsán keresztül sok mindent el tudok mondani, mert végül is belekeveredik ebbe a tüntetésbe, akkor kérdés, hogy ki tud-e menni a Kántussal Angliába a nemzetközi kórusversenyre. És végül ki tud menni. Hogyha a valóságot nézem, hogy milyen életet éltünk ott, akkor ennek körülbelül ekkora súlya volt, mint ami a könyvben megjelenik ennek a politikai vonatkozásnak. Viszont magát a hangoltságát, a politikai hangoltságát az intézménynek meg a diákoknak, azt úgy érzem, hogy sikerült valamennyire úgy bemutatni. Hogy itt valójában kurucos mentalitás volt. Eleve egy ilyen iskolában ilyen elődök voltak, mint Szabó Lőrinc, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Arany János, csak hogy a legnagyobbakból említsek néhányat. Itt azért nagyon fajsúlyos nemzeti elkötelezettség van, és ezt mindenki érzi, az is, aki esetleg Budapestről jött, és nem volt még templomban, de úgy hallották a szülei, hogy ez egy jó iskola, és meg tudott itt gyökerezni. Hogyha látszólag tagadta is, vagy elhatárolódott valamilyen szempontból, negyedik év végére ő is be tudott illeszkedni ebbe a hagyományrendszerbe.

K. A.: Vissza-visszatérő téma a szigor.

P-H. B.: A szigorban, a szabályok betartásában nagyon sok érték is van. Az embernek van ez a csodálatos tulajdonsága, hogy mindenhez tud alkalmazkodni, mindenféle rendszerhez, nemcsak politikai rendszerhez, hanem egyáltalán az életformáját tudja úgy alakítani, hogy megtalálja benne mindig az izgalmas dolgokat, az értékeket, megpróbál kibújni bizonyos szabályok alól. Gyakorlatilag együtt tudunk élni nagyon sokféle módon. A diákok általában természetesnek veszik, mint a levegőt, azt, hogy meg vannak határozva a keretek, a korlátok, a szabályok, és ha ahhoz alkalmazkodunk, akkor onnantól kezdődik a belső szabadság. Ha ellenállok, akkor meg tudnak törni. Az életben sokkal jobban bírják a gyűrődést. Egy olyan tartást, belső tartást alakítanak ki így a diákokban, ami a legnehezebb időket is átvészelhetővé teszi.

(Zenei bejátszás.)

P-H. B.: Nem hallottam még olyan refist, aki arra panaszkodott volna, hogy neki milyen rossz élete volt a kollégiumban. Egyébként jellemző, hogy önképzőkörön egy felolvasóesten húsz diákköltőnek a műveit olvastuk föl, körülbelül olyan ötven verset, megtekinthető az önképzőköri naplóban. Én jól éreztem magam, egyáltalán nem volt tőlem idegen, én is lelkészcsaládban nőttem föl.

K. A.: Azt szerették volna, ha magából is teológus lesz?

P-H. B.: Igen, azt szerették volna, nemcsak a közvetlen család, hanem a szélesebb körben is. A bátyám volt az első, akinél fölmerült a lehetőség, és belőle jogász lett, és most ügyvéd. A második körben én következtem, és nálam talán azért volt jogosabb ez a fölvetés, merthogy jártam teológiai előkészítőre, csak nekem közbeszólt az irodalom, tehát én egy idő után már kifejezetten a bölcsészkarra készültem.

K. A.: Akkor még élt az a dolog, hogy aki onnan jelentkezett, aki a kollégiumból jelentkezett egyetemekre, főiskolákra, akkor megfuttatták egy-két kört, hogy nem vették föl rögtön első évben?

P-H. B.: Amikor én jártam, akkor még valamennyire élt, iskolától függő dolog is volt, tehát hogy hova jelentkezett. Én sok ilyen esetet hallottam. Alapként azt kell, hogy mondjam, a tanulmányi eredmény meghatározta a lehetőségeket. Hogyha valaki nem vitt elég pontszámot, akkor nem foghatta arra, hogy azért nem vették föl, merthogy onnan jön. Bizottságoktól meg emberektől is függött. Énnekem például olyan szerencsém volt, olyan bizottságot fogtam ki, ahol egy volt refis volt a bizottsági elnök az egyetemen, és nála pozitív diszkriminációt tapasztaltam, mert ő tudta, hogy én honnan jövök, ez mit jelent. Az más kérdés, hogy kétszer annyi ideig felvételiztem, mint a többiek szóbelin, nagyon megkérdeztek, nagyon megforgattak, és úgy kerültem be, tehát éreztem, hogy ez a régi dolog, ami tényleg régebben jellemző volt, hogy az egyházi iskolából jöttek egy kicsit olyan megbízhatatlanoknak tekinthetők bizonyos szempontokból. Ez akkor már nem élt annyira, de biztos, hogy sokan tudnának azért mesélni.

K. A.: Itt az elején szó volt arról, amivel ezt a könyvet ajánlotta egy újságíró, hogy a túlélőcsomagjában ott kellene lenni minden kollégiumlakónak. A maiaknak ajánlja ezt a könyvet? Vagy akik egyáltalán tervezgetik, hogy ebbe a kollégiumba jönnek tanulni? Riasztja, vagy inkább idecsalogatja, mit gondol, a leendő diákokat?

P-H. B.: A visszajelzésekből is azt hallom, hogy a mai gimnazistáktól egészen a nyugdíjas nemzedékig mindenki jól fogadta a könyvet, és szerintem, aki ilyen típusú iskolába szeretne jelentkezni, ilyen iskolába jár vagy járt valamikor, az kap egy olyan útravalót a csomagjába, ami gyakorlatilag tartalmaz rengeteg olyan elemet, olyan információt, egyfajta tudást, amit egy életre elvihet magával. Ez olyan dolog, hogy ha a katonaságról írnék egy regényt, akkor állítom, hogy a katonaviselt férfiaknak a kilencven százalékát érdekelné. Tehát azt mondaná, hogy nekem ez a könyv, ez ott kell, hogy legyen a polcomon, mert ebben benne van az a világ, amihez valami hasonlót én is a fejemben viszek. A túlélőcsomagot úgy kell érteni, hogy aztán később az életbe kikerülünk, és nagyon sok hatás ér minket, nagyon sok rossz dolog is ér, jó dolog is, tragédiák is történhetnek. Az élet egy veszélyes üzem, az iskolában még védettek vagyunk. És azt hiszem, hogy egy ilyen lelki-szellemi útravalónak szántam én a könyvet. Visszajelzések szerint tetszik az olvasóknak.

Kolláth Adrienne zenés beszélgetése felvételről Perjéssy-Horváth Barnabással. In: Magyar Rádió Debreceni Regionális Stúdió, Cívis Kávéház. Sugárzási idő: 2005. 09. 18. 10.30–10.50.