A kertben

2005. 09. 27. 13.00–15.00.

BESSENYEI LÁSZLÓ – PHB

Bessenyei László: – Szervusztok, ez itt a Fiksz Rádió a 98 megaherzen. Telefonszámunk: 463-4313, és rövid szöveges üzenetet is lehet nekünk küldeni a 06-30-440-3268-as sms-számon. Én Bessenyei László vagyok, ez pedig itt A kert, A rockzenék kertje. Ma vendégem is van, mégpedig Perjéssy-Horváth Barnabás. Barnabás, szervusz!

Perjéssy-Horváth Barnabás: – Szervusz, szervusztok!

B. L.: – Úgy kerültél te ide, hogy megjelent egy könyved Kollégium blues címmel, és ez nagyon fölkeltette az én érdeklődésemet. Elolvastam, és ez nagyon klassz kis, jól sikerült könyv. Rólad néhány szóban annyit lehetne elmondani, amennyi a könyvednek a borítóján van. Igazából ez nagyon ötletes, rákstílusban van megfogalmazva. Én ezt most így, ahogy van, felolvasom, mi van a könyv hátán. „Negyvenévesen előhívtam első regényem. Olvasószerkesztő (nem levelezési rovat!) a becsületes foglalkozásom. De voltam már televíziós rendező és asszisztens, színházi és filmstatiszta, ügyelő, kellékes, ügyintéző, rádióriporter, újságíró, levelezési rovatvezető (!), szállodai portás, családtörténész, templomi orgonista, könyvesbolti eladó, segédelektrikus. 1987 és 1992 között a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jártam, magyar–történelem szak, politikai mocorgás (rendszerváltozás), zenélés. ’86-tól ’87-ig Zalaegerszegen védtem a hont szakaszgéppuskásként, akinek ez mond valamit. ’80 és ’84 közt a Debreceni Református Kollégiumban éltem. Kamasz koromban zenésznek is készültem, de előtte, tizenkét évesen Sajószentpéteren eldöntöttem: író leszek (és persze olvasó is). 1972: első verskéziratom. Nem jártam óvodába, bölcsődébe, egy pici faluban (Igrici) egyenesedtem fel. 1965-ben kaptam fényt Miskolcon, lelkészcsaládban.” Hát szóval ez… Perjéssy-Horváth Barnabás, és itt van előttünk ez a könyv: Kollégium blues. Egy református intézményben játszódik ez a könyv. Azt mondd meg nekem, légy szíves, Barna, hogy mitől volt fontos neked megírni ennek a kollégiumnak a történetét.

P-H. B.: – Hát először is ott kell kezdenem, hogy gyerekkorom óta írtam, és mint ahogy olvasható itt, a fülszövegben is, tizenkét évesen, a sok olvasmányom után eldöntöttem, hogy író leszek, és egy évvel később pedig eldöntöttem, hogy zenész leszek. S ez a két dolog elkísért engem elég hosszú távon, alakítottam zenekarokat, írtam verset, novellát, drámákat. És egy idő után leálltam az írással. Dalszövegeket, ezt még fontos kiemelni… És magamban hordoztam egy regényt, amit egyszer szerettem volna mindenképpen megírni. Már akkor, amikor oda jártam, 1984-ben érettségiztem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában. És már akkor elterveztem, hogy egyszer majd írok erről egy könyvet, mert egy nagyon meghatározó élményem. Nemcsak azért, mert ez egy speciális iskola, Közép-Európa akkoriban egyetlen református gimnáziuma volt. Tehát szó szerint az ország iskolája volt, mert az ország összes településéről érkeztek oda a diákok. Például a mi évfolyamunkon 129 diákból 84-en érettségiztek ott, és ez a 129 diák 101 településről érkezett. De úgy, hogy Budapestről a Dunántúlon át, a keleti megyéket is érintve. És ez annyira meghatározó élményem, mert akkoriban az ember tizennégy évesen elkerül a szülői háztól, és bekerül egy ilyen zárt intézménybe, és együtt él a többiekkel, mindent ugyanúgy csinál, tízen laknak egy szobában, közös programok vannak. Tehát nemcsak maga a gimnázium fontos itt, hanem a kollégiumi élet, tehát gyakorlatilag ehhez minden kapcsolódik. Tehát ott volt az önállóság, a szülői háztól való elszakadás, másrészt pedig bekerülsz egy közösségbe. S ez a közösség ez egy hallatlanul sokszínű, nemcsak a közösség tagjai sokszínűek, hanem úgy is, hogy nagyon sok olyan tevékenység jelenik meg a kollégiumban, ami színessé teszi az életet, tehát nemcsak kulturális, hanem mindenfajta szempontból.

B. L.: – A címe elég érdekes: Kollégium blues. Ez egy dalnak a címe, ha nem felejtek teljesen rosszul.

P-H. B.: – Igen, hát tulajdonképpen az a mottója a könyvnek. Írtam egy számot, a gimnáziumi zenekarunk egyik száma volt a Kollégium blues. Volt egy Kollégium blues I., aztán egy Kollégium blues II. Mi a kettőt csináltuk meg a zenekarral. Ez abból adódik, hogy… a zenélésből, hogy ebben az majdnem ötszáz éves kollégiumban csináltunk egy rockzenekart, az elsőt az iskola történetében. És a blues kifejezi azt az életérzést is, amit mi ott átéltünk. A kollégium jelenti az ősiséget ebben a címben, a blues pedig az újdonságot, tehát hogy jött egy nemzedék, amelyik bevitte a saját kultúráját ebbe a régi iskolába, és itt egymás mellett él, a különböző elemek egymás mellett élnek. Egymás mellett él egyfajta hagyománynak a jelenléte, ott van a klasszikus iskola, van egy szakrális része, tehát az egyházi jelleg, s ott van a tömegkultúra, amit meg mi vittünk be azzal, hogy mi ezen cseperedtünk föl, tehát ezeken a zenéken. Ilyen koncertekre jártunk. És azzal, hogy beléptünk az iskola kapuján, nem változtunk meg, hanem magunkkal vittük ezt a kultúrát. És ez egymás mellett él, ugyanúgy fontos volt számunkra az, hogy énekeltünk az ország legrégibb ifjúsági vegyes karában, az 1739-ben alapított Kántusban, ahol a magas kultúrával találkoztunk. És ugyanúgy szerettük a zenéket hallgatni, elmentünk koncertekre, amikor tudtunk, amikor kaptunk kimaradást, mert, ugye, az nem volt olyan egyszerű.

B. L.: – Hm! Jó. Ez egy zenei műsor, úgyhogy zenéljünk. Te rengeteg jó muzsikát hoztál el nekünk. Azt azért még tudni kell, hogy mi Barnabással régen, elég régóta ismerjük egymást, jó tíz éve, és közel hasonló a zenei ízlésünk. Igen jól szórakoztunk vasárnap, mikor összeválogattuk a zenei programot, hogy mit is hallgassunk itt ma. Szerintem hallgassunk egy kis Claptont, ha már bluesról beszéltünk. Eric Clapton következik, mégpedig a Journey man című lemezről a Bad Love.

 

(Eric Clapton: Journeyman – Bad Love.)

 

B. L.: – Ez itt továbbra is a Fiksz Rádió a 98 megaherzen. Barnabás, azt meséld el nekem, légy szíves, hogy nézett ez ki egy református kollégiumban, a rockzenekar bevonulása vagy beépülése című dolog. A könyvben nem érződött ez olyan borzasztó konfliktusos dolognak. De azért – mivelhogy ez részben szerintem egy önéletrajzi könyv, persze sok kitalált szereplővel és miegymással –, azért azt lehetett érezni, hogy nem volt az olyan nagyon egyszerű história, hogy ez a Logaritmus nevű zenekar megalakuljon egy református koleszben.

P-H. B.: – Nem volt egyszerű, de nem is volt túlságosan bonyolult. A gyerekek közül többen gitározgattak a folyosón, a mosdó előterében, voltak sokan, akik tudtak zongorázni, és hát akkor jöttem én, a hiányzó láncszem, nem a leggyengébb láncszem, aki tudott dobolni. Merthogy én dobolni tanultam, mert annak idején kimentünk Csehszlovákiába, hogy vásárolunk egy gitárt nekem…

B. L.: – Nem volt gitár, s te vettél dobot…

P-H. B.: – Így van. Amikor a Nehéz nap éjszakája című filmet megnéztem, akkor nyilván másnap már zenekart akartam alapítani. Ehhez kellett volna egy gitár. Na most, a szüleim úgy gondolták, hogy nagyon drága az a gitár, meg hát lehet, hogy nem is fog engem hosszú távon érdekelni. Úgyhogy később hozzájutottam egy dobfelszereléshez, amit… Vagyis pontosabban előtte volt nekem egy ilyen barkácsolt, úttörődob volt az alapja, az volt a pergő. És aztán hozzájutottam egy lakodalmas zenekarnak a lehasznált, leharcolt dobfelszereléséhez.

B. L.: – Rock and roll.

P-H. B.: – Így van.

B. L.: – De bocsánat, még az évszámot tegyük ehhez hozzá, hogy ez nyolcvan…

P-H. B.: – Hát ez még hetvenhét-hetvennyolc körül volt.

B. L.: – Szóval akkor itt még dúlt az „átkos”, és…

P-H. B.: – Persze. Nyolcvanban kerültem Debrecenbe, és ott egy pár hónap múlva kiderült, hogy itt megvannak a feltételek. Alakítottunk egy olyan zenekart, hogy zongora és trombita. Az egyik padtársam, Gecser Zoli nagyszerűen trombitált, és ez volt a BOJB zenekar, és ha úgy vesszük, akkor ebből alakult ki a Logaritmus zenekar. Úgy hogy a gitárosokat megtaláltuk, a billentyűs hangszeres… Hát akkor elmondom a zenekart: Könyves Péter billentyűs hangszeres, Bányai Attila szólógitár, Papp Zsolt ritmusgitár, Magyar Szabolcs ének, és jómagam doboltam. És voltak olyan biztató kezdemények, hogy kaptunk próbaterem-lehetőséget, egy-két kisebb erősítőt, és a zenekar fokozatosan építette fel a maga kis felszerelését. Később lett egy amatőr szintetizátorunk, amit nem tudom, kik barkácsoltak össze. Sőt fölajánlották nekünk az iskolában, hogy ha egy rövid bécsi zongorát el tudunk adni, akkor annak az árából fejleszthetjük a felszerelésünket, meghirdettük apróhirdetésben, és sikerült is eladni. Akkor vettünk egy másik dobot, amit aztán én a nyáron továbbfejlesztettem. Tehát ’81 januárjában alakult ez a zenekar, és május 11-én volt az első koncertünk.

B. L.: – Ez mind benn a koleszben.

P-H. B.: – Így van.

B. L.: – Mit szólt a kolesz igazgatója? Vagy mondjuk az iskola igazgatója, amikor úgy beballagtatok hozzá, és azt mondtátok, hogy mégis inkább rockzenét játszanánk, nem tudom, a tornaöltözőben, vagy ahol ezt éppen csináltátok.

P-H. B.: – Bocsánat, először még pontosítanom kell, márciusban volt az első koncertünk és májusban a második. Hát gyakorlatilag nem nagyon kellett ezt bejelenteni. Mi a kórusnak a próbatermében próbáltunk, és egy ekkora intézményben, ahol több száz ember mozog, és sokféle alintézmény létezik, ott…, és ilyen nagyon vastag falak. Tulajdonképpen először föl sem tűnt, hogy ott most ilyen zenei kísérletek folynak a Kántus-teremben.

B. L.: – De egyszer ez csak kiderült.

P-H. B.: – Kiderült, hát tulajdonképpen minket segített a tanárok jó része, olyan szempontból, hogy vagy helyeselte ezt a dolgot, vagy engedte, mert ez mégiscsak egy zenei tevékenység.

B. L.: – Szegény diák addig se a kocsmában van, meg népnevelési célzattal.

P-H. B.: – Igen, meg szemet hunytak olyanok, akik, lehet, hogy esetleg belekötöttek volna. Na most az első koncerten viszont ott volt több tanárunk is, és hát gratuláltak. Nem volt ez egy… Az első időkben nem nagyon voltak saját szerzeményeink. A harmadik koncertünkre, aminek sajnos elveszett a felvétele – innen is üzenem, hogy ha valakinek megvan, nagyon kérem, hogy…

B. L.: – Légyszi-légyszi…

P-H. B.: – Küldje el, légyszi… Az egy nagyon jól sikerült koncert volt, ’81. november 22-én fél nyolctól kilencig. Ott már csak saját számokat játszottunk, de olyan sikerünk volt, hogy a diákok énekelték a számainkat. Na most az a koncert már elég hangosra sikeredett, tehát azt már hallották a Nagytemplomon túl is. De botrányt senki nem csinált. Tulajdonképpen annak ellenére, hogy ez egy nagyon konzervatív, klasszikus, college szisztémájú iskola volt, nagyon liberális volt ilyen szempontból. Sok fiatal tanár jött abban az időben. Az idősebbek pedig már nem nagyon foglalkoztak ezzel. Botrányról nem tudok beszámolni, alapvetően támogatták, vagy pedig engedték, hogy ezt a zenekart működtessük. Úgyhogy nagyon sok élményt jelentett ez, de aztán én úgy döntöttem, hogy ezt nem folytatjuk tovább. Gyakorlatilag egy évig működött a zenekar, de a mai napig emlegetik. És hogyha szabad hozzátennem egy reklámot, akkor most fogom bejelenteni először hivatalosan, hogy ha minden igaz, akkor jövő május közepén, a kollégiumi baráti találkozón újra összeáll ez a zenekar, a huszonöt éves évfordulójára. És szeretnénk erről majd egy CD-t is megjelentetni.

B. L.: – Ez annyira nem reklám, inkább műsorajánló. Jó, hallgassunk meg egy számot ettől a zenekartól. Ez egy elég rossz minőségű, öreg felvétel. A Logaritmus zenekar fog nekünk muzsikálni.

 

(Logaritmus: Faljáró.)

 

B. L.: – Szóval ez a Logaritmus nevű zenekar volt, ’81-es felvétel, mindez a Debreceni Református Kollégiumban berendezett próbateremből. Azért van egy sármos bája vagy egy kis sármja ennek a felvételnek. Ahogy én hallom, ez egy teljesen jó kis old school hard rock volt ’81-ből. Miket hallgattatok akkoriban itt, ebben a koleszben?

P-H. B.: – Hát tulajdonképpen nagyon sokféle zenét, de inkább azt hiszem, hogy főleg magyar zenekarokat, tehát akkoriban volt az Eddának az első két lemeze, amit nagyon sokat hallgattunk, P. Mobilt, Hobo Blues Bandet, meg hát nagyon sok, végül is nemzetközi zenéket, tehát amilyen zenéket a nemzedékünk hallgatott, azt mindent hallgattunk. Mi inkább ezeket a rockosabb zenéket szerettük, de voltunk Hungária-koncerten is, emlékszem, abban az időben. Vagy Panta Rhei-koncerten…

B. L.: – No, azért irigyellek. Sose sikerült látnom, pedig megnéztem volna.

P-H. B.: – Arra úgy kaptunk kimaradást, hogy beírtuk, hogy valamilyen Bartók-koncert, merthogy Bartók emlékére rendezték a koncertet. És hát a külföldi zenekarok közül is a klasszikusokat, tehát itt, a mostani zenei listánkon is van néhány olyan zenekar, amit szívesen hallgattunk. Főleg kazettás magnóról szólt a zene. Talán volt egy rövid korszak, amikor lemezjátszó is volt a szobában, bár ebben már nem vagyok annyira biztos ennyi év távlatából. De mindenkinek volt otthon gyűjteménye, egymásnak is adogattuk, másolgattuk. Erre odafigyeltünk, hogy ne maradjon ki senki a fontosabb dolgokból. De hangsúlyozom, hogy ez az egyik énünk volt. Ugyanakkor ott volt egy másik, amelyik ebben a kiemelt hangversenykórusban munkálkodott. És ehhez nemcsak a nagyon szép próbák tartoznak hozzá, hanem az utazások, a fellépések a Zeneakadémián, külföldi fellépések, kis falvakban énekeltünk templomokban, tehát egy nagyon aktív…

B. L.: – Ez egy elég elismert kórus volt.

P-H. B.: – A minősítése a legnagyobb: kiemelt hangversenykórus. És gyakorlatilag ennek a kórusnak, a debreceni Kollégiumi Kántusnak a története a reformáció korába megy vissza, mert már az 1500-as évek közepén rendelkeztek a városi elöljárók a kollégiumi diákok, kollégiumi énekesek fizetéséről.

B. L.: – Ez volt az első írásos nyom. Azért ez…, van még egy ilyen kórus a világon, amelyik ilyen idős?

P-H. B.: – Biztosan van, de nem nagyon tudunk róla.

B. L.: – Ez egy nagyon nagy dolog.

P-H. B.: – Nagyon nagy dolog. A nagy változás akkor történt, amikor Maróthy György 1739-ben, a pestisjárvány idején alakított négyszólamú kis kórust a diákokból, mert akkor nagyon sok temetés volt, és akkor a diákok kimentek mindig a temetésekre, a pestisjárvány miatt, ugye, aratott a halál, és ott négyszólamúan énekelték a zsoltárokat. Egyébként Maróthy György hosszú éveket töltött nyugat-európai egyetemeken, és amikor hazajött Debrecenbe – azt hiszem, a város főbírójának volt a fia –, akkor megreformálta az oktatást, és létrehozta a Kántust, tehát innen számítjuk igazán magának a Kántusnak a születését, 1739-től.

B. L.: – Azt hiszem, hogy fantasztikus lehet egy ilyen kórusban énekelni, oda, gondolom, nem kerülhetett be bárki.

P-H. B.: – Hát, volt egy módszere Berkesi Sándor karnagy úrnak, az, hogy minden elsőst meghallgatott, és akiben látott fantáziát, azt bevette a kórusba. Volt egy nagy kórus, a százötven tagú Kántus. Egyébként úgy kell elképzelni, hogy akkoriban ez egy elég kis iskolának számított, tehát körülbelül háromszáz diák, ha volt, tehát százötven tagú nagy kórus, és volt egy válogatott, olyan kórustagokból, akik már profik voltak, bárhová el lehetett őket vinni fellépésre, ez egy negyventagú kis kórus. Ezzel a kórussal voltunk Angliában is 1984 nyarán, és ez az utazás adja a regényemnek, a Kollégium bluesnak a keretét. Egy Dover és Ostende közötti hajón kezdődik a történet, és a végén pedig ott is fejeződik be. Az elején, ahogy elindul a történet, egy flashbackkel kerülünk egy évvel korábbi állapotra. Elkezdődik egy tanév leírása, és ebben a tanévben, ami történt, azt én leírtam. Persze ez egy ilyen vegyes tanév, mert és ’80-tól ’84-ig jártam oda, a cselekményemet pedig a ’87–’88-as tanévre tettem, mert érdekesebbnek éreztem dramaturgiai szempontból azt a kort. Közben jöttem rá, hogy én azt a tanévet szeretném megírni. Bejött egy-két olyan motívum, ami a rendszerváltás előtti időszakra volt jellemző.

B. L.: – Erről majd még külön beszélünk, több vonalon közlekedik ám ez a könyv. Most ezt a kórusvonalat kezdtem el itt forszírozni. A könyvön végighalad ez a Kántussal való foglalatoskodás, illetve hát egy meghatározó szál, hiszen hát a keret is ilyen, ez a bizonyos angliai út. Zenéljünk egy kicsit megint. Hallgattatok-e ti ott a koleszben Deep Purple-t?

P-H. B.: – Biztosan, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Ezt a felvételt, ami most következik, a Made is Japanről a Highway Start nem hallottuk ebben a formában, mi az eredetit hallgattuk, azt hiszem.

B. L.: – Azért ez egy nagyon jó kis felvétel. A Deep Purple-től a Highway Star.

 

(Deep Purple: Made in Japan – Highway Star.)

 

B. L.: – Ez itt továbbra is a Fiksz Rádió a 98 megaherzen, ahol is a telefonszámunk 463-4313, és rövid szöveges üzenetet is lehet nekünk küldeni a 06-30-440-3268-as telefonszámra. Vendégem Perjéssy-Horváth Barna, vele csevegünk új könyvéről, a Kollégium bluesról meg persze a muzsikákról. Amit az előbb hallottunk, azt természetesen a Deep Purple volt, és a Highway Star. Azelőtt pedig a kórusról, a debreceni Kántus kórusról csevegtünk, amiben te énekeltél. Mindjárt meg is hallgatunk majd egy felvételt a kórustól. Kórusmuzsika lesz A kertben, ilyen még nem volt. Mesélj erről a felvételről valamit, légy szíves, ami elhangzik majd!

P-H. B.: – Gárdonyi Zsolt Hálaadó ének című darabját fogjuk majd hallani. Gárdonyi Zsoltról azt kell tudni, hogy Gárdonyi Zoltánnak a fia, aki nagy magyar zeneszerző, Kodály-tanítvány volt, és valamikor a hatvanas években kivándorolt nyugatra, és a fia most Németországban egy konzervatóriumnak a vezetője. Ő is zeneszerző lett, és ezt a darabot sokszor énekeltem, sőt a könyvbemutatómon a budai Várban – a Magyar Kultúra Alapítvány székházában volt a könyvbemutató – elhangzott ez a darab, mert – a Logaritmus mellett egyébként – ez egy különleges adalék a könyvhöz, egy kiegészítő. A könyv megértéséhez alapvetően fontos. Nagyon sokat írok a kórusunkról a könyvben, és azok, akik eljöttek a bemutatóra, vagy most hallgatják a rádiót, kaphatnak egy olyan plusz kiegészítőt a könyvhöz, ami segíti a megértését. Egy nagyon magas színvonalú kóruskultúra van egyébként Debrecenben, a Kodály Kórusra elég utalni. Nagyon jó orgonisták vannak és nagyon nagy koncertek. A Kántusnak is rendszeresen vannak nagyon jelentős koncertjei.

B. L.: – Ez még működik most is, ez a kórus, vannak fellépései, meg lehet őket nézni.

P-H. B.: – Így van. A Zeneakadémián is fellépnek időnként. Volt most egy nagyon szép, nagy koncertjük. Három város, egy német város, Nagyvárad és Debrecen kórusai léptek fel együtt, és előadták Duruflé francia kortárs zeneszerző Requiemjét, ami egy különleges darab, én is énekeltem belőle három tételt, és most az egészet előadták, így a három kórus, és a három városban felléptek. Ezenkívül nagyon sok fellépésük van, CD-ket adnak ki.

B. L.: – Köszönik, jól vannak.

P-H. B.: – Köszönik, jól vannak. Az a fantasztikus egyébként az egészben, hogy főleg gimnazistákból áll, és mint tudjuk, a gimnazista státusz, az nem egy életre szól.

B. L.: – Van egy pár kivétel…

P-H. B.: – Minden évben kimennek a negyedikesek, és akkor kezdődik elölről az elsősökkel. Kilép egy olyan csapat, amelyik megtanult énekelni, és belép egy olyan, amelyik még nem tud. S ez a fantasztikus…

B. L.: – Az öregebbek nem járhatnak vissza?

P-H. B.: – Vissza-visszajárnak, akik éppen ott vannak a városban, vagy esetleg ott tanulnak tovább az egyetemen. És a karnagyunknak, Berkesi Sándornak, Liszt-díjas karnagynak heroikus erőfeszítése volt ez mindig is, hogy a teljesen – hogy mondjam? –, hogy a partitúraismerőnek nem nevezhető emberekből profi énekeseket tud csinálni három-négy év alatt. De vannak teológushallgatók is a…

B. L.: – Ez komoly dolog.

P-H. B.: – Ez nagyon komoly, és nagyon szép munka folyik. Vannak segédkarnagyok. Fontos megemlíteni Karasszon Dezsőt, aki egy nagyszerű orgonista. Ő is nagyon sokat koncertezett a Kántussal.

B. L.: – Ő ott játszik Debrecenben?

P-H. B.: – Igen.

B. L.: – Jó, hallgassuk meg ezt a felvételt. Kórusmuzsika következik.

 

(Gárdonyi Zsolt: Hálaadó ének.)

 

B. L.: – A Debreceni Kántus énekelt nekünk. Ez nagyon kellemes kis felvétel volt, bár tipikusan ebben a műsorban nem nagyon szoktak kórusművek elhangzani, de hát ilyen is kell. Jó, a könyvedben, ahogy én felfedeztem, több különböző szálon mozognak a cselekmények. Van egyszer a rendszerváltás-környéki, van egyszer a rockzenekarral kapcsolatos vonal, van a tanulmányokkal kapcsolatos vonal, van egyszer a kollégiummal kapcsolatos, természetesen van egy női vonal is, erre majd még kitérünk, illetve mindre kitérünk. És mindez ezek közt a falak közt. Nekem nagyon lejött, amikor olvastam ezt a könyvet, nagyon lejött nekem az egésznek a hangulata. És azt gondolom, hogy ha valaki elolvassa ezt a könyvet, akkor ő is megérzi azt az egészen érdekes és különleges hangulatot, ami ebben a kollégiumban uralkodhatott. Én nem voltam soha kollégista, de azért sokan meséltek róla, és bennem kialakult egy kép, hogy körülbelül milyen lehet egy kollégiumi élet. Na, ez valami teljesen más, azt gondolom. Előfordultál te más kollégiumban esetleg, vagy volt összehasonlítási alapod?

P-H. B.: – Hát, később az egyetemen az első félévemet a Kossuth egyetemen a Benczúr kollégiumban töltöttem. De utána albérletbe kerültem, s csak bulizni jártunk vissza egyetemi kollégiumokba. Úgyhogy a középiskolai kollégiumokhoz nincs összehasonlítási alapom, bár látogatóban jártam azért, az óhatatlan.

B. L.: – Ez egy elég visszafogott, de olyan nagyon jó hangulatú, kellemes világnak tűnt, olyan kis lakályos, ahol általában az emberek jól tudják érezni magukat. Zártsága és a sok kötöttsége ellenére. Azért gondolom, volt ilyen. Erről írsz a könyvben is, hogy azért itt kimaradásokat kell kérni, és elég szigorú rend volt.

P-H. B.: – Katonás fegyelem, és ugyanakkor egy belső szabadság, rengeteg öntevékenység, öntevékeny mozgalom. Az önképzőkör nagyon fontos, színjátszó kör, vagy volt kántorképző.

B. L.: – Pezsgett ez az egész, ahogy én észrevettem.

P-H. B.: – Pezsgett, tehát nagyon érdekes, hogy egy nagyon zárt világ, tehát jellemző, hogy nagyon sokan írtak például verset, mert nem tudtuk annyira a külső világban megvalósítani a dolgainkat. És például volt olyan önképzőkör, ahol húsz költőtől olvastunk fel vagy ötven-hatvan verset. És nagyon jó anyag volt. Az önképző elnöke voltam ’84-ben, és nagyon beleláttam ebbe a dologba. Egyébként a könyvnek van legalább ötféle olvasata. Győri János barátom, tanár-irodalomtörténész barátom írt egy szép nagy tanulmányt a regényről, az első nagyobb összefoglaló tanulmányt. És ebben kimutatja, hogy ez a könyv iskolaregényként is olvasható, akárcsak a többi iskolaregény, nemzedéki regényként, itt kapcsolódik a mi nemzedékünkhöz, dokumentumregényként, dokumentál egy korszakot és annak az összes rekvizitumát, tényregényként, ez az iskolához kapcsolódó tényeket rögzítő, tehát például hol álltak a festmények a díszteremben, mert lehet, hogy harminc év múlva már kicserélik azokat a festményeket, és máshogy rakják fel őket a falra. Ezenkívül fejlődésregényként is lehet olvasni, az elbeszélő – Blue-nak nevezik az elbeszélőmet –, Blue naplóregényét írtam én meg, úgy, hogy én naplót nem írtam annak idején, hanem naplóformában írtam meg ennek a tanévnek a történetét, és benne van ennek az elbeszélőnek a fejlődéstörténete tulajdonképpen. Az iskolában a legfontosabb tevékenység mégiscsak a tanulás volt, tehát a gimnáziumban zajlott az egésznek a lényege, de nagyon jó sportélet volt, komoly kosaras csapat volt, ezenkívül a tájékozódási futó szakosztály volt erős. Én nem vettem ebben részt, de kosarazni meg kellett tanulni egy bizonyos szinten, mert a város egyik legjobb középiskolai kosárcsapata volt például a refiben. Ez most nem tudom, hogy hogy van. Meg egyáltalán nem is tudok beszélni a kollégium jelenéről, mert én egy húsz évvel ezelőtti állapotot éltem meg, bár utána is mindig bejártam, meg most is tartom velük a kapcsolatot.

B. L.: – Gondolom, eljuttattad hozzájuk ezt a könyvet. Mit szóltak egyébként a mostaniak?

P-H. B.: – Most jönnek az első visszajelzések. Eddig nem hallottam még nagyon kritikus megjegyzéseket. Úgy látszik, hogy szeretik a könyvet, és az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nemcsak azok, akik ott engem akkor ismertek a nyolcvanas évek elején, tehát a most még ott dolgozó tanárok, hanem a mai diákok. Volt például egy nagyon komoly könyvbemutató a kollégium baráti köri találkozóján, május 20-án, és ott sereglettek a diákok, jöttek dedikáltatni, meséltek róla, és kérdezték, hogy ez kicsoda, az kicsoda. És aztán el kellett mondanom, hogy ez ötféleképpen olvasható regény, de mint kulcsregény nem ajánlanám, mert a kulcsregény arról szól, hogy azt bogarásszuk, hogy melyik szereplő kivel helyettesíthető be, kiről ábrázoltam azt, kiről szól az a figura. Én ezt igyekeztem elkerülni, arra törekedtem, hogy inkább új embereket teremtsek. Vannak bizonyos motívumok, amiket föl lehet ismerni. Ha valakit ábrázoltam, akkor inkább másokkal összekevertem. Van egy motívum például, hogy kirúgnak egy diákot, ez egy megtörtént esemény alapján készült, viszont mást nem vettem el annak az embernek, annak a gyereknek a történetéből, csak azt az egy motívumot, hogy miért rúgják ki. Vagy például van a Centaur, a tulajdonképpeni főszereplő, aki a 23-as szoba szobafőnöke, mert a főszereplőim többsége a 23-as szobában él, és ő például politikai ügybe keveredik, szamizdatot olvas, meg Budapesten részt vesz a március 15-ei ünnepségen és felvonuláson.

B. L.: – És ott lebukik.

P-H. B.: – Hát igen, lebukik, mert felolvas egy levelet, egy lengyelországi katonaiszolgálat-megtagadó barátjának a levelét. Persze ez fiktív, ez a rész, viszont az utána következő rendőrségi kihallgatások szintén megtörtént eseményekre épülnek. Egy osztálytársam elbeszéléséből tudok erről, mert ő keresztülment ezen, tehát hogy elvették a személyi igazolványát Budapesten, és Debrecenben kapta vissza, a kollégiumban, az igazgatóiban.

B. L.: – Oó!

P-H. B.: – És utána el kellett mennie az őrszobára s a többi.

B. L.: – Ilyen történetek azért sokunkkal megestek.

P-H. B.: – Igen, így van, de utána jóra fordult a dolog, mert megvédték ezt a diákot, és nem tört meg a pályája.

B. L.: – Nem volt egy kedvenc iskola szerintem az akkori állam képviselői számára.

P-H. B.: – Hát nem volt, és végül is az is egy csoda, hogy megmaradt. Ez a múltjának köszönhető többnyire. Oda olyan diákok jártak, mint Móricz Zsigmond, Ady Endre, Csokonai Vitéz Mihály, Szenci Molnár Albert, Kölcsey Ferenc, Arany János, csak hogy a legnagyobbakat említsem. És később is sok olyan diák, akik nem nagyon tudtak volna érvényesülni a világi szférában.

B. L.: – Hát, mondjuk, itt képzik a református papokat például.

P-H. B.: – Igen, a kollégiumban a teológusokat ott… Bár akkor Budapesten és Debrecenben volt teológiai akadémia, most már több kollégiumban is képeznek lelkészeket. És a gimnáziumból is elég sokan mentek erre a pályára.

B. L.: – Az egy… A könyvedben is feszegeted ezt a szálat, hogy viszonylag, valamilyen szinten ez az intézmény valamilyen védettséget élvezett. Szóval olyan nagyon nem piszkálta a pártállam. Gondolom, azért valami volt. Éreztetek ti ebből valamit diákok? Vagy ti ezt…, gondolom, ha nyilván valamilyen gazemberséget csináltatok politikai téren, butaságot beszéltetek, akkor fejbe lettetek csapva nyilván.

P-H. B.: – A kollégiumnak autonómiája volt, tehát ez egy védettséget adott, de vigyázott is a diákjaira, tehát aki például kitette a lábát a kollégiumból refisként, az azért igyekezett úgy viselkedni, hogy ne történjen vele olyasmi, ami esetleg bajba sodorhatja őt magát vagy esetleg a kollégiumot.

B. L.: – Ez mostanában, gondolom, már abszolút nem jellemző, nemcsak a refire, de a többi kollégiumra se.

P-H. B.: – De akkoriban se, tehát az már a Kádár-korszaknak az utolsó időszaka volt, amikor már azért bizonyos szempontból nemcsak, hogy puha diktatúra volt, hanem már egy liberálisabb valami, tehát kulturális szempontból is.

B. L.: – Azért utáltuk mi azt nagyon. Nem tudok finomabban fogalmazni.

P-H. B.: – Megvoltak ennek a káros mellékhatásai. Minden évben egy kicsit szélesebb volt a szabadságok köre, megjelentek fontos könyvek, már lehetett utazgatni, aki nagyon nem rontotta el a renoméját, az kapott útlevelet, és volt egy kis pénz a zsebében vagy a zoknijában, az azért el tudott utazni Nyugat-Európába vagy bárhova.

B. L.: – Hát meg ti jártatok a kórussal is, ugye?

P-H. B.: – Így van. Én például ’83-ban voltam egy nagyobb nyugat-európai körúton a családommal, és ’84-ben volt a kórusverseny. Annak idején háromévente lehetett nyugatra járni, hacsak nem valami különleges, sportoló vagy meghívólevél vagy hasonló. És én akkor egymás után kétszer voltam nyugaton. Nagyon sok társamnak ez volt az első nyugati útja, és ismerek olyanokat, akik azóta is ugyanoda mennek vissza, Angliába, mert ez az első élmény olyan jelentős hatást gyakorolt rájuk. És aztán azt még el kell mondanom egy rövid mondatban, hogy a kórusversenyre nemcsak, hogy kimentünk, hanem énekeltünk Angliában nagyon sok helyen meg Walesben, és meg is nyertük az ifjúsági vegyes kar kategóriát, tehát egy nagyon szép eredményt értünk el.

B. L.: – Így utólag is gratulálok.

P-H. B.: – Köszönöm szépen. Ez egy nagyon komoly munka volt, egész évben készültünk rá. A könyvben is egy picit érintem, hogy hogy készül egy kórus egy ilyen nagy nemzetközi megméretésre.

B. L.: – Jó, szerintem tapsoljuk meg ezt a kórust a Yes együttes Clap című felvételével. A Yes.

 

(Yes: Budapest – The Clap.)

 

B. L.: – Ez itt továbbra is a Fiksz Rádió a 98 megaherzen, amit hallottunk, egy ritkaság, egy bootleg a Yes együttes ’98-as budapesti koncertjének felvétele, egyébként a dal, az egy ’71-es darab. Jó kis buli volt ez a Yes-koncert anno. Jó, Perjéssy-Horváth Barnabással beszélgetünk a Kollégium blues című könyvéről. Ha valaki akar valamit kérdezni, egész nyugodtan telefonáljon nekünk. A telefonszámunk 463-4313, és rövid szöveges üzenetet is lehet nekünk küldeni a 06-30-440-3268-as telefonszámra, illetve, ha valaki még ennél is kíváncsibb, a Fiksz Rádió weboldalán, a www.fikszradio.hu weboldalon keresztül webkamerával is nézegethet minket, nagyon szépek vagyunk itt a stúdióban. Jó, ott tartottunk, hogy rendszerváltás. Ugye, te a rendszerváltás előtt egy pár évvel jártál ebbe a koleszba, és egy bravúros dramaturgiai fogással magát a sztorit, a könyvben a sztorit a rendszerváltás előtti évre toltad. Mit láttál te egyébként a rendszerváltásból? Mintha akkor lettél volna kollégista, ez így került megírásra ez a könyv. Milyen illata volt annak egy református koleszben?

P-H. B.: – Erről nehéz beszélni, mert ugye, akkor én nem voltam ott. Tehát én csak visszavetítettem a nyolcvanas évek elején, első felében szerzett élményeimet és tapasztalataimat. De hát azért akkora változások nem történtek az alatt a pár év alatt, hogy teljesen gyökeresen…, hogy ne merjek belevágni egy ilyen történetbe.

B. L.: – Ez az előnye ennek, hogy ez borzasztóan hitelesen néz ki. Tehát nem egy dokumentarista szál igazából, szerintem, ez a magánvéleményem. De egy nagyon, igazából nagyon konzekvens képet fest erről az egészről. Jól van megcsinálva, na, szóval hiteles. Elhihető minden további nélkül, és akár így is történhetett, ahogy te ezt itt leírtad ebben a könyvben.

P-H. B.: – Hát ezt köszönöm szépen, mert az írásban és a művészetekben ez a legfontosabb, hogy hihető legyen valami, tehát, hogy úgy tudja elmesélni az ember a dolgait, hogy azt el is hihesse az olvasó. Én akkor egyetemista voltam már, magyar–történelem szakos a Kossuth egyetemen abban az időszakban, és visszajártam a kollégiumba elég gyakran, tehát önképzőkörökre, más rendezvényekre is, és azért beleláttam az iskola életébe, inkább itt a képzelőerőmet kellett mozgósítani. Hogy egyáltalán egységes legyen a történet, tehát itt… Én is most elolvastam a könyvet, mikor megjelent, és tényleg azt látom, hogy a nyolcvanas évek van benne ebben a könyvben. A nyolcvanas évek, a nemzedékünk története, egy egyházi iskolában. És akkor vettem észre magam, mikor elkezdtem írni bizonyos zenékről, hogy milyen zenekar felvételét hallgatjuk s a többi, akkor rájöttem, hogy arra nagyon kell vigyáznom, hogy olyat ne csináljak, hogy olyanról írjak, ami akkor még nem született meg. Viszont visszafelé már lehet hallgatni bármit, viszont azt is el kellett képzelnem, hogy milyen zenét hallgat egy olyan gyerek, aki utánam kezdi el az iskolát, és pont ebben a tanévben volt negyedikes.

B. L.: – Érdekes, hogy pont ebben a könyvben a Cure-t említed, kicsit később játszunk majd Cure-felvételeket is. És hát így az ember becsukja a szemét, visszagondol a nyolcvanas évekbe, és azt mondják, hogy a református koleszben Cure-t hallgatnak, hát az azért egy elég fura és nehezen hihető kép, de nyilván ez így volt, mert hallgattatok ilyet.

P-H. B.: – Igen, én az egyetemen emlékszem, nyári egyetemeken játszottunk az egyetemi zenekarommal, a Calandrával, ott nagyon sok külföldi diák, olyan három-négy száz diák jön össze minden nyáron, ez szintén Debrecenben van. És ott például összeállt egy nemzetközi csapat, ahol mi adtuk az alapot, és néhány kiegészítő hangszert, illetve az énekest a nyári egyetem hallgatósága, és ott például játszottunk nagyon sok Cure-számot, mert ez akkor benne volt a levegőben, voltak slágerszámaik is, amiket mindenki ismert.

B. L.: – Boys don’t cry meg ezek…

P-H. B.: – Hát igen, s ezeket nagyon hálás szívvel fogadta a nemzetközi közönség a Kossuth Klubban. Igen, tehát volt például iskolarádió a refiben, és ott is mentek mindenféle zenék. Sőt volt egy érdekes eset, amikor az iskolarádió beindult, akkor kiírtak egy szignálpályázatot. Olyan hat-hét szignál készült el, és a zenekarunkból, a Logaritmusból két szignált adtunk be a pályázatra. Az egyiket Papp Zsolt, a gitárosunk készítette, a másikat én. Zsolté egy bluesmotívum volt, egy zárómotívum, hogy tutitu-tutitu-tutitu-taaa.

B. L.: – Tudom.

P-H. B.: – Az enyém pedig egy több hangszeres, amiben egyébként Zsolt is játszott, ilyen kis etűd volt. S a Zsolté nyerte meg ezzel a bluesmotívummal a szignálpályázatot. S a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának rádiójában ez volt a bevezető zene.

B. L.: – Egy bluesmotívum.

P-H. B.: – Egy bluesmotívum.

B. L.: – Édes jó Istenem, hogy össze van minden keveredve!

P-H. B.: – Hát Kollégium blues, erről szól a könyv.

B. L.: – Hát ez rock and roll. Hát jó, ha már rock and roll, hallgassunk megint egy kis zenét. Rainbow-t, Rainbow-t fogunk hallgatni, az is egy öreg darab ’78-ból, a Long Live Rock and Roll.

 

(Rainbow: Long Live Rock and Roll – Gates of Babylon.)

 

B. L.: – A Rainbow-t hallottuk 1978-ból, a Long Live Rock and roll című lemezről a Gates of Babylon című dalocska. Hol is hagytuk abba? A rendszerváltozásnál?

P-H. B.: – A rendszerváltozás meg, hogy milyen élményből táplálkozik ez a politikai szál a könyvben, a Kollégium bluesban.

B. L.: – Azért nem ez a legerősebb szál ebben a könyvben.

P-H. B.: – Nem, hát eleve a könyv nem egy cselekményközpontú, hanem inkább egy, inkább a miliőt megrajzoló, dokumentatív regény, amiben az egyharmad elolvasása után indul be igazán a cselekmény. Először megismerjük a kollégium életét, szokásait, a főbb szereplőket, és utána elkezdenek működni a szereplők, tehát beindul a cselekmény. Vannak párhuzamos diáksorsok, tehát például a főszereplő, Centaur, ő az egyik szál, a másik az elbeszélő, Blue.

B. L.: – Itt álljunk is meg egy pillanatra a mesélőnél. Ez azért te vagy, akárhogy is szépítjük. Lebuktál.

P-H. B.: – Lebuktam…

B. L.: – Ez azért te vagy. És te úgy nézed ezt az életet, illetve, bocsánat, Blue úgy nézi ezt az egész kollégiumi életet, hogy behúzódik a sarokba, és akkor onnan szemlélődve írja le ezt az elég pezsgő életet, ami ott van, illetve ő próbálja elmagyarázni nekünk ezeket a különböző szálakat, és hát közben ő résztvevője is ezeknek a szálaknak, tehát nem teljesen a háttérbe húzódóan írja ezt le az úgymond mesélő. S aztán vannak olyan szálak, amelyeknél borzasztóan rád lehet ismerni, tehát, aki ismer személyesen, az pontosan tudja, hogy még nem tudja, hogy mi következik a könyvben, de pontosan tudja, hogy mi fog történni előre. Ez igazán csak annak jó, aki tényleg személyesen ismer, és tudja, hogy ez valóban egy hiteles valami, mert valóban rád lehet ismerni belőle, és egy idő után ki lehet találni, hogy mik következnek. Ez engem egyébként nagyon megfogott, mert tényleg olyan, hogy nem műanyag, na, hanem egy hiteles valami. Nagyon szívesen…, hahaha! És ami az egyik nagyon erős szál ebben, bár ez nem feltűnő, például a női vonal. Mindenféle lányok megjelennek hirtelen ebben a könyvben különböző szerepekben, és azt nem mondom, hogy erotikus történetek vannak benne, ez a könyv nem erről szól természetesen. Egy olyan roppant sármos kis női vonal. Mi van ezekkel a lányokkal, Barnabás?

P-H. B.: – Senki nem tagadhatja meg magát. Hogyha én fölveszek egy elbeszélői pozíciót, akkor végül is magamat adom bizonyos szempontból. De azt is mondhatom, hogy mindegyik szereplőben benne vagyok én is, mert belehelyezkedem annak a szereplőnek a figurájába. Hát a lányokat is úgy kell nézni, ahogy ezek megtörténtek, tehát gyakorlatilag egy negyedikes gimnazista hogyan éli meg ezt a dolgot. A kollégiumban természetesen eléggé szigorú szabályok szerint éltünk, tehát nem egy Abigél-szinten, de nem volt jellemző az, hogy ott nagyon komolyan bele lehetett volna bonyolódni kapcsolatokba. Hát, tudod, a folyosón…

B. L.: – Anélkül, hogy egy tockost ne osztottak volna ki a tanári kartól.

P-H. B.: – Persze, a folyosón volt, a vacsoraidőben voltak ilyen elbújások meg a városban esetleg itt-ott ez-az. Nem mondom, hogy nem volt semmi, de azt sem mondhatom, hogy szabados élet lett volna. Jellemző a plátói szerelmesség mint kategória. Ez megjelenik több esetben is. Az elbeszélő is nézegeti a lányokat, választ közülük valakit a plátói szerelmének.

B. L.: – Tipikusan nem az elbeszélő választott itt, hanem őt választották. Ez azért egyébként is így történik, mint tudjuk. Ez egy nagyon szórakoztató szál, és mindig jókor kerül elő. Igazából nekem ez egy nagyon szimpatikus vonulata ennek a dolognak. Aztán van, ugyebár, egy oktatási vonulata ennek a könyvnek, ez azért nagyon erős. Az azért megkérdőjelezhetetlen, hogy ebben az iskolában tanítottak, és nem is akármit, és nem is akármilyen színvonalon, gondolom, hiszen most is az egyik legjobb iskola, azt gondolom, talán az országban. Ez nagyon erős iskolának számított akkor is, és most is. Gondolom, ennek komoly hasznát vetted később. Annak ellenére, hogy itt vallásos képzés is folyt, tehát itt már, még mindig, ötszáz éve hittant tanítottak, akkor, amikor már ebben az országban ez tilos volt.

P-H. B.: – Az iskola a továbbtanulási ranglistán soha nem volt a legelső csoportban.

B. L.: – Attól függ, hogy ezt hogy mérik.

P-H. B.: – Hát igen.

B. L.: – Most, azt hiszem, úgy mérik, hogy hány embert vesznek fel felsőoktatási intézménybe.

P-H. B.: – Akkoriban is úgy mérték, csak akkor, úgy tudom, hogy kihagyták a teológiát, pedig az is egy főiskola, és elég sokan mentek egy osztályból teológiára, és az rontotta a statisztikát, az nem számított egyetemi továbbtanulásnak.

B. L.: – A statisztikának, annak is, ugye, csak akkor hiszünk, hogyha én hamisítottam… Azt hiszem, ezt Churchill mondta, vagy valamelyik hasonló, nagy kaliberű ember, nem tudom most pontosan. De igaza volt.

P-H. B.: – Én inkább azt mondanám, hogy az iskolában nemcsak tanítás, hanem nevelés is folyt, és nagyon sok olyan impulzus érte az embereket, a gyerekeket, a diákokat… Meg hát ez kölcsönös, a felnőttekkel is ugyanez megtörtént, hogy mi is neveltük a tanárokat, ők is minket. Úgy az összkép azt eredményezte, vagyis ez a sok összetevő, hogy elég jó iskolának számított, mert nagyon sokat adott a diákoknak.

B. L.: – Most már nem nagyon jellemző, hogy – akkor így mondom, hogy – középfokú tanintézmény neveléssel foglalkozzon oktatás helyett. Kevés ilyet látni, most így hirtelen nem is nagyon tudnék mondani egyet se. De ha tud valaki ilyet, az hívjon föl.

P-H. B.: – Tényleg, miért nem telefonál senki?

B. L.: – Igen.

P-H. B.: – Tehát nem tudom, szóval az egész iskolarendszer megváltozott. S erről én azért nem tudok beszélni, mert bár pedagógusi diplomám van, nem tanítottam csak a szükséges gyakorló tanításokon. Tehát megváltozott az iskolarendszer, mások a gyerekek, mint amilyenek mi voltunk, mások a tanárok, más a metódus, a tanterv meg minden megváltozott.

B. L.: – A refiben is?

P-H. B.: – A refiben is sok változás történt, de mondjuk, ott abból adódóan, hogy egy komplex életformát élünk meg, amihez az előbb említettek hozzájárulnak, ott mindig azért van egy olyan alap, amire épülnek a dolgok. Biztosan sokkal liberálisabb az iskola, mint a mi időnkben volt. Többet megengedhetnek maguknak a gyerekek, talán. Persze ebben sem vagyok annyira biztos. Erről nem tudok beszélni, megmondom őszintén, mert nem látok bele annyira a mostani életbe. De mondjuk tulajdonképpen az is jellemző, hogy én húsz évvel később tekintek vissza a történésekre, bár ahogy mondtad, el lehet fogadni egyfajta hiteles történetnek, de ez mégiscsak egy képzeletnek a szüleménye. Én madártávlatból látom ma már ezt a korszakot.

B. L.: – Igen, ez nem egy önéletrajzi könyv.

P-H. B.: – Nem egy önéletrajzi, csak önéletrajzi motívumokkal.

B. L.: – Azt akartam még megkérdezni, hogy miért húsz év után írtad meg ezt a könyvet. Te gyerekkorod óta írogatsz, illetve írsz, bocsánat, különböző dolgokat. Miért nem akkor írtad meg? Nem, amikor oda jártál iskolába, hanem közvetlen utána vagy az egyetemista idők alatt.

P-H. B.: – Mert nem volt meg a rálátásom. Kell egy időnek eltelnie ahhoz, hogy egy élményből egy bármilyen műalkotás szülessen. Ahhoz nemcsak, hogy föl kell dolgozni az élményeket. Nekem van egy ilyen külön bejáratú szabályom is, hogy ugyanannyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megváltozz egy picit, mint amennyi időt valahol töltöttél. Én például négy évig jártam ebbe a gimnáziumba, és négy évvel később éreztem azt, hogy már nem vagyok például refis, én már egyetemista vagyok. Aztán újabb évek telnek, és egy picit változom, tehát az élettapasztalat fölhalmozódik, és akkor egy idő után vissza tudsz tekinteni, és egységében tudod látni a dolgokat. Tudsz építkezni azokból az elemekből, amelyek megmaradnak benned a dologgal kapcsolatban, és akkor föl tudsz építeni egy világot, egy működő világot, hát jó esetben egy működő világot. Egy regény esetében nagyon fontos, hogy ott egy élő közeg legyen, ott különböző dolgok hatnak egymásra a történetben, és ezek tipikusak kell, hogy legyenek. Engem például több ember már megszólított azzal, hogy nem róla mintáztam-e az egyik szereplőt. Ez jó jel, mert ez azt jelenti, hogy többen is magukra ismertek.

B. L.: – Többen mentek ugyanazzal a szereplővel kapcsolatosan?

P-H. B.: – Igen, ugyanazzal, általában, hogy nem én voltam például Dagi? Hogy nem rólam írtad? És ilyenkor azt kell, hogy mondjam, hogy van benne egy kis igazság, merthogy arról ismert rá, hogy mondjuk egy jelenetet hogy oldottam meg, és az valóban vele történt meg. De arra törekedtem, hogy ez ne forduljon elő, és hogy most többen magukra ismernek ugyanazzal a szereplővel kapcsolatban, ez azt jelenti, hogy típusokat sikerült ábrázolni. Tanártípusokat is, ott is volt többféle rétegződés, voltak a régi, idősebb tanárok, már nyugdíj előtt, volt egy középgeneráció, és voltak, akik most kerültek ki az egyetemi padokból. Nem teljesen tudatosan válogattam egyébként ezeket a tanártípusokat, csak a történet hozta magukkal őket. Szükségem volt például egy fiatal tanárra, Barkóczi Ervinre, akkor szemeim előtt lebegett egy pár számomra fontos fiatal tanár, és belőlük gyúrtam. Mondjuk, pont az ő esete azért nem jó, mert ott talán jobban be lehet azonosítani, hogy kiről mintáztam, mert a színjátszó körben nagyon fontos szerepet töltött be. Annak idején még gimnazistaként megnyertem Szabó Magdának két drámapályázatát, és ez a tanár barátom rendezte meg mind a kettőt, és most nem árulok el nagy titkot, hogy Győri Jánosról van szó, aki a könyvnek egy nagyon alapos ismerője, és nagyon sokat foglalkozik vele. De akik úgy valamennyire magukra ismertek, persze nem vették zokon, nem lett ebből probléma. A másik szereplő, például a Szász Bálint, a karnagy a kórusban. Hát ott is nehéz dolgom volt, mert ez eléggé köztudomású, hogy ki volt a Kántus karnagya 1967 óta, de ott igyekeztem kicsit módosítani, de minden szereplőnél, hogy nehogy véletlenül az legyen, hogy én valakit teljesen egy az egyben ábrázolok, mert az nem korrekt.

B. L.: – Ebből azért, amiket most elmondtál, kiderült, hogy te továbbra is tartod a kapcsolatot a refis haverokkal. Jól vannak ők, megvannak, mindenki boldogul.

P-H. B.: – Részben az iskolatársaim, akik azóta már szétszóródtak az ország minden részébe. Van egy nagyon jó baráti körünk itt, Budapesten is, minden hónapban egyszer összejövünk, aztán van az éves, nagy baráti köri találkozó, visszajárok a gimnáziumba is, a kollégium intézményeibe, a Nagykönyvtárba, tehát az összes intézménnyel valamilyen szinten tartom a kapcsolatot.

B. L.: – Ez is egy ritka dolog, azt gondolom, ez az értékmegőrzés, én ezt nagyon fontosnak tartom, gyakorlatilag bármilyen érték esetében, úgy a zenében, mint egy ilyen kultúrkör továbbvitelének. Annak ellenére, hogy én egyáltalán nem vagyok vallásos, és nincs is a valláshoz igazán semmi közöm. Ez azért egy tiszteletre méltó dolog, én azt gondolom. Egyfajta erő.

P-H. B.: – Itt egy kulcsszó van, ez az alma mater. Ez az iskola klasszikus alma materként működik, tehát mint fölnevelő édesanyánkhoz járunk vissza az iskolába. Vannak ilyen iskolák Magyarországon.

B. L.: – Szerintem egy kezemen meg tudjuk számolni őket, vagy kettőn.

P-H. B.: – Én optimistább vagyok, de tudjuk, hogy nagyon sokan kötődnek az iskolájukhoz, és nagyon sok nagy múltú iskola van az országban, és nemcsak felekezeti iskolák, hanem világi iskolák is, és én is maximálisan támogatom ezt a fajta gondolatot, hogy az iskolával nem szabad vagy nem kell megszakítani a kapcsolatot feltétlenül az érettségi után…

B. L.: – Már amennyiben az egy olyan iskola, amelyik képes ezt támogatni.

P-H. B.: – Persze, ez kétoldalú dolog, két félen múlik, hogy hogy alakul a kapcsolat a későbbiekben.

B. L.: – Zenéljünk megint egy kicsit. Doors jön. Te szereted ezt a számot, én azt gondolom, a Waiting for the Sun című lemezről a Wintertime Love jön.

P-H. B.: – Én is csak annyit tudok mondani, hogy ezt a számot mindenképpen szerettem volna, hogy bekerüljön ebbe a műsorba, mert kevésbé ismert szám, és nagyon szép.

B. L.: – 1968-ból a Doors.

 

(Doors: Waiting for the Sun – Wintertime Love.)

 

B. L.: – Ez itt még mindig a Fiksz Rádió a 98 megaherzen, ahol telefonszámunk 463-4313, és sms-t is lehet nekünk küldeni a 06-30-440-3268-as számra. Perjéssy-Horváth Barnával beszélgetünk Kollégium blues című könyvéről. Aztán utána, mikor te elhagytad a refit, a református kollégiumot, elmentél, ugye, egyetemre, és ott nem hagytad abba a muzsikálást, hanem ott lett egy másik zenekarod. Erről mesélj most valami jót.

P-H. B.: – A történet hasonló: kollégium, gitároznak a folyosón a diákok, én meg tudok dobolni, és ugyanez a felállás, csak ott azzal a különbséggel, hogy egyetemi zenekar, tehát kaptunk egy kis próbatermet a Tótfalusi-kollégium alagsorában, egyébként a Panta Rhei is próbált ott egy időben, kaptunk felszerelést, bővítettük, és egy elég komoly kis zenekart hoztunk össze. Ez volt a Calandra zenekar. Nyulász Péter basszusgitár, Szűcs Tamás ének, Tóth Péter és Nagy Gábor gitárok, és jómagam doboltam. Ebben a zenekarban hihetetlen változások álltak be az első időktől kezdődően, tehát egy fejlődőképes zenekar volt. A végén már eljutottunk az Aortán (Amatőr Rockzenekarok Országos Találkozója) is a döntőbe, voltunk rocktáborban Tokajban, és sokat koncerteztünk. Debrecenben egyébként elég komoly könnyűzenei élet volt már a hatvanas évektől kezdődően.

B. L.: – Erről mindig híres volt Debrecen.

P-H. B.: – Mindig híres, és sok országos hírű zenekar nőtte ki magát, és ráadásul úgy, hogy megmaradtak debrecenieknek is. Elég csak a Tankcsapdára utalnom, de sorolhatnék sok zenekart. Közös fellépések, koncertek, nemcsak Debrecenben, hanem az ország több pontján, elég nagy közönségek előtt is. Készítettünk egy komoly demofelvételt, amiben a legfontosabb számokat sikerült összegyűjteni. Ebben a zenekarban jó volt zenélni. Sokat fejlődtem, tehát a dobtudásomat ennek a korszaknak köszönhetem, és volt időnk az egyetemi élet mellett, egyetemi tanulmányok mellett rendszeresen próbálni, fellépni, tartottuk a kapcsolatot a többi zenekarral, tehát egy jó emlékem, ’88-tól ’91-ig működött, és utána még néhány nosztalgiakoncertre összejöttünk. Jellemzően EFOTT-on játszottunk meg egyetemi napokon, klubokban, és hát tényleg sikeresek voltunk, azt kell, hogy mondjam. Nemrég készült egy interjú velem Debrecenben, amit Váradi Ferenc készített, aki a Debreceni Rocklexikont is írta, és ő is megkérdezte, hogy… Úgy vezette be a beszélgetés egy részét, hogy sokan emlékezhetnek rám, mert én voltam a Calandra dobosa. S aztán kiváltam a zenekarból tanulmányi és egyéb okokból, és milyen érdekes, hogy ez is egy olyan tapasztalat volt, amit tudtam kamatoztatni a Kollégium blues megírásánál, mert ott is kiválik az egyik zenekari tag, igaz, hogy egy gitáros.

B. L.: – Igen, az egy nagyon erős jelenet ebben a könyvben, amikor ezt a bandát otthagyja a beszélő.

P-H. B.: – Az elbeszélő egyébként, aki az eredeti zenekarban dobolt, ott viszont gitározott. Itt nagyon odafigyeltem, hogy azért ne legyenek ilyen teljesen egyértelmű dolgok.

B. L.: – Jó, hallgassunk bele ebbe a Calandra által készített felvételbe!

 

(Calandra: Üzenet a cárnak – Határsáv.)

 

B. L.: – Ez itt továbbra is a Fiksz Rádió a 98 megaherzen, Perjéssy-Horváth Barnával csevegünk a könyvéről, illetve mindjárt ő jól fel is olvas egy rövid részt ebből a műből. Tetszett nekem ez a Calandra, már csak így a végét hallgattuk, ez jó. Lett valami utóélete ennek a zenekarnak?

P-H. B.: – Hát, emlegetik, meg játszották a rádióban többször is az egész CD-t is, részleteket is, meg időnként van nosztalgiakoncertünk. De egyébként olyan nagy utóéletről nem tudok beszámolni.

B. L.: – Tehát te még most is szoktál dobolni akkor néha.

P-H. B.: – Hát, nagyon ritkán, de szeretek dobolni, csak ez olyan nálam, mint a jogosítvány, illetve az autóvezetés, hogy jogosítványom van, de nem szoktam vezetni.

B. L.: – Aha, jó, mit hallunk most a könyvből?

P-H. B.: – A könyvből egy rövid részletet, ami arról szól, hogy a Blue otthagyja a zenekart, kilép a zenekarból, és kimegy a városba, sétál, és azt írom le egy oldalon, hogy mit lát ott a városban.

B. L.: – Hát, halljuk!

P-H. B.: – „Az udvarra kilépve fokozatosan szabadultam fel a bezártságérzés alól. Elhatároztam, hogy így, farmerdzsekiben kimegyek a városba, ki kell szellőztetnem a fejem, még nem jutott el a tudatomig, mit tettem. Kapus Béla utánam is szólt, hogy kabát nélkül hova megyek. Minden cél nélkül nyakamba vettem a várost, kezemben a gitárral. Megnyugtatott a nyüzsgés, az emberek sokfélesége, az autók rinocéroszfutamai, a pórázon tartott kutyák viszonyulása rabtartóikhoz, a milliónyi zaj, a rikkancs rekedt ordibálása, a templomtoronyból visszhangzó harangszó, a párbeszédfoszlányok, a téli turisták, külföldiek térképpel felvértezett bóklászása, a mindenfélét cipelő halandók birtoklásvágyat tükröző tekintete, a túlélő verebek riadt röpte, a levegő páratartalma, a járda piszkos tükre, az üzletek fölrobbanó illatbombája, a londíner segítőkészsége, az újságos jól értesült tudatlansága, a felhőzeten átütő, lapos fények melankóliája, a szobrok élvetegsége, a közlekedési lámpák ritmusszekciója, a villamos csörömpölése és villámai, egy koldus sóvárgó hazugsága, a korhely diákok túlzásai, a troli zümmögése, a fotocellás ajtó titka, egy smároló pár a buszmegállóban, egy taxis lassú prédalesése, a könyvesbolt panoptikuma, egy elcsúszott néni, akit felsegítenek a patika előtt, egy gyerek nyakán elcsattanó pofon, egy sárba tapadt újságoldal, a moziműsor unalma, egy megviselt bakancs, a mentőautó szirénája, egy ok nélkül mosolygó magányos arc, egy bőrdzsekis roma srác a vállán hordozott, hatalmas, bömbölő rádiómagnóval, a fényreklám rettenete, egy kóbor macska ügyessége, egy csőtörés miatt felbontott útszakasz műanyag szalagos korláttal körbefáslizva, egy mellékutca vizuális ajánlata, a környezethez kapcsolódó emlékek kesernyés íze, a bennszülöttek unott tudatossága, az aszfaltfák valószínűsége, egy színésznő rangrejtett vonulása, egy zöld borosüveg az ablakpárkányon, egy kuka mellé esett királydekk, a gesztenyeárus otthonossága, egy hivatalnokraj céltalan úszkálása, a zebra elmosódott vonásai, egy dudáló teherautó, egy telefonfülkében matató öregember a széttépett könyv felett, a légierő vadászgépének moraja, a csatornából fölcsapó, édes bűz, egy rágógumival a fára ragasztott pénzdarab, a főutca huzata, egy alkoholista, bundás középkorú nő elesettsége, a toronyóra kegyetlen ütései, óvodások kézen fogva, egy bezúzott ablak átmenetisége, a háztetők fölött kígyózó füst, ahogy keresztezi a repülő kondenzcsíkját…”

B. L.: – Ez egy nagyon klassz kis rész volt, jó kis impresszionista felsorolás. Nekem ez borzasztóan tetszett. Mindig, mikor az emberrel valami történik, jó vagy rossz is, és kimegy az utcára, pont ugyanezeket a dolgokat látja. Igazából ez engem megfogott, ez a darab. Jó, hogy megtaláltuk. Köszönöm szépen! Ezek után nyilván kell egy kis zenét hallgatnunk. Ez pedig most a Cure lesz, amit a könyvben is emlegetsz. In Between Days.

 

(The Cure: Head on the Door – In Between Days.)

 

B. L.: – Cure-felvétel hangzott el itt, a Fiksz Rádióban a 98 megaherzen, ez a Head on the Door című ’85-ös lemezről volt az In Between Days című dal. Egy szolgálati közlemény azoknak, akik az interneten keresztül hallgatják a Fiksz Rádiót, illetve szokták hallgatni a Zenetelebit című műsort, hogy nem olyan sokára lesz a Cure zenekar teljes életműve, egészen szerdától vasárnapig egyfolytában, rengeteg-rengeteg Cure-lemez fog elhangzani. Te szereted a Cure-t.

P-H. B.: – Szeretem hallgatni, mert olyan jó könnyed zene…

B. L.: – Nem mindig olyan könnyed…

P-H. B.: – Hát vannak nehezebb darabok is.

B. L.: – Ez tény. Jó, megjelent most ez a könyved. Ami nekem nagyon tetszik, hogy nagyon hiteles beszámoló egy korról. Most ezt letetted az asztalra, mi lesz eztán? Na most, ugye, te elsősorban mint újságíró dolgozol a Magyar Nemzetnél. Mi lesz ezután, mi lesz a következő könyv?

P-H. B.: – Én olvasószerkesztő vagyok, és mások cikkeit javítgatom, úgyhogy nem nagyon szoktam publikálni, inkább könyveket szeretnék majd írni, történeteket. És most azzal vagyok még elfoglalva, hogy a könyv utóéletét próbálom gondozni. És készítettünk egy honlapot, a perjessy-horvath.hu-t, és ott gyűjtöm össze a könyvről megjelent kritikákat.

B. L.: – Ahogy a honlapon említed, ez a világ egyetlen perjessy-horvath.hu című weblapja.

P-H. B.: – Az első, és hogyha valaki besegít, és földolgoz majd bizonyos témákat, akkor azt megköszönöm.

B. L.: – Igen, ezt az interjút is majd nemsokára, ami itt most elhangzott, ezt is le lehet majd onnan tölteni, de három hónapig a Fiksz Rádió weblapjáról is természetesen.

P-H. B.: – És most… Volt egy vívódás bennem arról, hogy hogyan tudom folytatni. Nagyon sok témám van, aztán oda jutottam, hogy egy cselekményes, mai történetet szeretnék majd írni. De babonából erről nem beszélnék. Az biztos, hogy a nőknek fontos szerepet szántam a könyvben.

B. L.: – Szűz Mária!

P-H. B.: – Új oldalaimról fogsz megismerni.

B. L.: – Váo!

P-H. B.: – És persze, az embernek negyvenéves korára, ugye, annyi tapasztalata összegyűlik a világról, hogy hogyha ezeket rendszerezi, akkor csodálkozik, hogy egy könyvespolcot is tele tud írni. Életem egy kész regény. Persze nem szabad…

B. L.: – Aki képes ezt rendszerezni, mondjuk én biztos, hogy nem tudnék ilyet tenni, tehát esélyem sincs.

P-H. B.: – Csak el kell kezdeni, le kell ülni, és leírni az első mondatot, aztán abból következik a többi, és folytatni kell.

B. L.: – Ilyen egyszerű?

P-H. B.: – Persze, ilyen egyszerű, csak ezt mindennap kell. Ez a könyv is úgy született, hogy egy fél éven keresztül mindennap írtam szinte, és utána jött a szerkesztés, az átírás. Tehát úgy bruttó…

B. L.: – Minden, amit egy könyvvel meg kell tenni ahhoz, hogy én kézbe vehessem.

P-H. B.: – Ahhoz, hogy olvasható legyen. Bruttó egyéves munka, nettó háromnegyedéves munka ez.

B. L.: – Plusz áfa.

P-H. B.: – Plusz áfa, ez természetes.

B. L.: – Jó, annyit még, hogy mindenhol hozzá lehet jutni ehhez a könyvhöz, tehát ez könyvesboltokban kapható, nem a párnád alatt tartasz belőle háromezer példányt, és nem a barátoknak, ismerősöknek osztogatod.

P-H. B.: – Igen, még ezt nem említettük, hogy a Kairosz Kiadó adta ki. Könyvesboltokban szoktam látni itt-ott. Sajnos nem mindenütt, mert nem olyan nagy példányszámban jelent meg. Interneten megrendelhető a legtöbb könyvterjesztőnél, és a könyvesboltok is, úgy tudom, hogy néhány nap alatt beszerzik. Hogyha valakit érdekel, akkor bármelyik könyvesboltban meg tudja így kapni, esetleg két-három napos eltéréssel. Nagyon jók a visszhangok.

B. L.: – Igen, én sem olvastam rossz kritikát, utánamentem, és szétnéztem, amikor készültem erre a műsorra, tényleg csak jót olvastam róla.

P-H. B.: – A szakmai kritika, az még csak most jön, mert az irodalmi folyóiratok malmai lassabban őrölnek. Meg hát ott nagyon nagy anyagot kezelnek, ott nagyon sok könyvről kell írni. Úgyhogy kíváncsian várom a szakmai anyagokat. Hát most főleg, elsősorban könyvajánlók jelentek eddig meg. És gyakorlatilag ez egy meglepetést tartogat számomra, hogy milyen lesz ennek az igazi irodalmi fogadtatása. Azt hiszem, hogy sikerült egy olyan könyvet letenni az asztalra, amilyen nem nagyon van most a piacon, egy friss iskolaregényről van szó, ennek a nemzedéknek az életérzését modellező regényről van szó, meg hát ez is egy ritkaság, hogy valaki a rendszerváltásról publikál könyvet.

B. L.: – Az még azért nagyon közel van ez a dolog, erről tényleg nagy bátorság írni. És nekem azért föltűnt ebben a könyvben, hogy kellő távolságot tartasz ettől a dologtól, tehát ez egy nem politizáló könyv, mindamellett azért nyilvánvaló az előző társadalmi rendszernek a kritikája, az azért megjelenik benne elég karakteresen. De ez a könyv azért nem politizál.

P-H. B.: – Persze, én nem is akartam egyáltalán politikát úgy vinni bele, hogy a mai szemmel visszanézve az akkori történéseket nézni, hanem az akkori történéseket akkori szemmel nézve, tehát egy diáknak a szemével nézni, hogy éppen hogy látja ezt az egészet, ami körülveszi.

B. L.: – Egy nagy maszat volt az a korszak, egy koncentrátum, a jó Isten ki nem igazodott benne. Most se egyébként, de az még rosszabb volt.

P-H. B.: – Akkor még sok kifutása lehetett volna a dolognak, és úgy ez a mi élményünk, ennek a nemzedéknek, hogy mi mind a két rendszert fiatalon éltük át, és nekünk egy nagyon jó összehasonlítási alapot jelent az előző rendszer.

B. L.: – Akkor szocializálódtunk, és ez megjelenik itt is, most is, ahogy beszélgetünk, és természetesen ebben a könyvben is nyilvánvalóan látszik. Ami az utánunk következő generációnak azért egy fontos dolog tud lenni ahhoz, hogy együtt tudjunk élni. Hiszen ezért nemcsak nekünk kell egy csomó mindent tenni, hanem a nálunk fiatalabbaknak is.

P-H. B.: – Persze, és a könyv szerintem egyik fő üzenete az, hogy a toleranciára biztat, tehát hogy sokféle kultúra él egymás mellett, egymást el kell fogadnunk, egymás mellett kell élnünk. Nem mindig kell egymást szeretnünk, hogyha vannak vitáink egymással, de mégis azt kell tudomásul vennünk, hogy sokkal több dolog köt össze minket, mint amennyi elválaszt.

B. L.: – Ez így van.

P-H. B.: – A politika, az egy külön szféra, beleszól az életünkbe, lehetnek mások a nézeteink bizonyos dolgokban, de a legfontosabb kérdéseket közösen kell megoldanunk, mert egy hajóban evezünk.

B. L.: – Olyan még nem volt, hogy egy hajónak csak a tatja süllyedt volna el.

P-H. B.: – Pontosan, vagy elég a Titanicra utalni, az első útja a pusztulásba vezetett.

B. L.: – Így, és még számos hajó tette ugyanezt. Lejárt a műsoridőnk. Barna, én nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttél. Azt kívánom neked, hogy még néhány ilyen könyvet írjál, már csak azért, hogy mi jól szórakozzunk, mert én valóban jól szórakoztam. Köszönöm szépen! Egy utolsó számot még berakunk. Teljesen váratlanul egy kis Jimi Hendrixet, merthogy Jimi Hendrix, az kell. Mindez az Are You Experienced című lemezről a Crosstown Traffic lesz. Barna, köszönöm, hogy eljöttél.

P-H. B.: – Én is nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, és üdvözletem a leendő olvasóknak vagy csak érdeklődőknek, és hát, mit mondjak, jó szórakozást az élethez!

B. L.: – Köszönjük szépen! Jimi Hendrix: Crosstown Traffic.

 

(Jimi Hendrix: Are You Experienced – Crosstown Traffic.)

 

Bessenyei László kétórás zenés beszélgetése Perjéssy-Horváth Barnabással. In: Fiksz Rádió, A kert. A rockzenék kertje – Mit hallgat… Budapest. Élő adás: 2005. 09. 27. 13.00–15.00.