A Méliusz Rádióban

Bulik Péter: Köszöntöm a telefonvonal túlsó végén Perjéssy-Horváth Barnabást, akinek új regényéről, a Kollégium bluesról fogunk beszélni. Ez a kötet nemrégiben jelent meg tulajdonképpen, április végén hagyta el a nyomdát. Milyen érzéssel bocsátja útjára a kötetet?

Perjéssy-Horváth Barnabás: Üdvözlöm a rádióhallgatókat! Nagyszerű érzés, egy többéves munkának a végére tettünk pontot, és egy nagyon hosszú ideje érlelt történet, illetve regény nyerte el végső formáját tulajdonképpen. 2002-ben kezdtem el, nyáron írni, az első változat megírása után több éven keresztül alakult még a szöveg, átírtam többször, januárban került a kiadóhoz, és most az ünnepi könyvhétre sikerült megjelentetni.

B. P.: Nem szívesen kategorizálok regényeket, de tulajdonképpen ez egy naplóregény, vagy egy életrajzi regény, talán mind a kettő?

P-H. B.: Igen, ez a regény egy naplóformában megírt történet. Tulajdonképpen egy diák-elbeszélőnek a szemszögéből látjuk a gimnáziumi eseményeket, a gimnáziumi életet, illetve pontosabban a kollégiumi életet, mert itt az egész kollégium életét próbáltam megeleveníteni. Méghozzá úgy, hogy a négy év alatt szerzett élményeim, tapasztalataim alapján alakítottam ki azt a világot, amiben nagyon sok olyan megtörtént esemény is olvasható, ami – kissé átalakított formában –, ami velünk megesett. Hát, elég itt utalnom a zenekari próbálkozásainkra, a Kántusban végzett munkára vagy a színdarabomnak a bemutatására, ami Csokonai Vitéz Mihály kicsapatását dolgozza föl. De érdekes volt, ezt úgy átgondoltam előtte, hogy jó lenne, hogyha egy negyedikes osztály szemszögéből a négy évre is lenne egy rátekintés. Ezenkívül nagyon fontos, hogy a kollégiumi élet teljességét tudjam bemutatni, és beletartozik minden, amit ott egy kollégiumlakó átél, tapasztal, hall vagy lát, és ennek megfelelően úgy éreztem, hogy egy naplóforma lenne a legalkalmasabb ennek a világnak az ábrázolására. Természetesen ez egy kvázi napló, tehát én valójában nem írtam naplót, csak az emlékeimből táplálkoztam. Tehát a levelek elolvasása után kicsit módosult ez a kép, amire én emlékeztem, mert hát, itt lényegében húszéves távlatról van szó. Tehát az 1980 és ’84 közötti időszakot dolgoztam föl, de természetesen néhány évvel el kellett tolnom a cselekményt, mert dramaturgiai értelemben a rendszerváltás előtti év, a ’87–88-as tanév, az alkalmasabbnak tűnt a regény bizonyos rétegeinek a fölépítéséhez.

B. P.: A regény a Debreceni Református Kollégiumban játszódik, és ugye, amint említette is, a rendszerváltás előtti években. Maga a kollégium mennyire volt megfelelő helyszín egy ilyen izgalmas kornak a bemutatására?

P-H. B.: Hát a kollégium nagyon érdekes korszakát élte. Nemcsak a regényidőben, hanem már az én időmben is, tehát a ’80 és ’84 közötti időszakban is, ugyanis speciális helyzete volt. Az egyetlen működő, református kezelésben lévő középiskola működött a kollégiumban akkor, és az ország nagyon sok településéről érkeztek a diákok. Úgyhogy egy olyan társadalmi keresztmetszet is benne van ebben, vertikálisan és horizontálisan is, amely nagyon kevés akkori középiskolában működött. Hát gyakorlatilag egyedülálló gimnázium volt a maga módján, tehát katolikus iskolák közül, ha jól tudom, hét működött, és volt egy izraelita gimnázium, tehát gyakorlatilag ez az egyetlen gimnázium működött akkor, és ezt éreztük, mi is éreztük, a tanárok is, ezt a kivételezett helyzetet. Az iskolának nagyon különleges miliője volt. Tehát nemcsak azért, mert különböző helyekről jöttünk össze, hanem azért is, mert tudtuk, hogy ebben a rezsimben úgymond máshol ugyanezt nem élhetnénk át. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ez egy kivételezett helyzet. Nemcsak az előbb mondottak miatt, hanem azért is, mert megélhettük a hitben tanulás lehetőségét, tehát itt megkaptuk a vallásos nevelés alapjait is, olyanok is, akik előtte nem találkoztak hasonló értékekkel.

B. P.: A kortársai, akikkel együtt tanult annak idején a református kollégiumban, azok épp ezért, mert ez volt az egyetlen hely, számos helyről jöttek az ország minden pontjáról, tehát nem kifejezetten debreceni diákokról szól, hanem az ország minden tájáról ideérkezett diákokról. Mennyiben volt ilyen szempontból más ez a közösség? Mennyiben tudtak más közösséget teremteni?

P-H. B.: A gimnáziumban nagyon sokféle életforma, gondolkodásmód került egy mederbe, és aki teológiára készült, nyilván másképp látta a dolgokat, mint az, aki nem. Én is voltam teológiai előkészítős, meg is írtam a regényben, és tudom, hogy egy kicsit más szemszögből láttatja az iskolát, ha valaki már a gimnáziumi évei alatt a teológia előcsarnokában érzi magát. Azt el kell mondanom, hogy azért is érdekes volt számomra ez a téma, mert ez egy nagyon régi, nagy hagyományokkal rendelkező iskola. Ebbe az iskolába nagyon sokfelől jöttek a diákok, és nagyon sokféle kultúrát hoztak magukkal, egyrészt a különböző települések sajátos, egyéni kultúráját, másrészt pedig a generációs szubkultúrát, tehát itt egy ősi intézmény szokásai, hagyományai találkoztak egy új generáció szokásaival és kulturális értékeivel. És nemcsak mi szembesültünk a sok évszázados hagyományokkal és szokásokkal, hanem az iskola is szembesült a mi sajátos generációs kulturális élményeinkkel.

B. P.: Valóban a regényben is, már a címében is, ugye, Kollégium blues, megjelenik a zene, illetve hát maga a kollégium és a Kántus. A zene, az mennyire meghatározó az ön életében, és az a néhány év, amit eltöltött a kollégiumban, ott a zene milyen szempontból volt fontos az ön számára?

P-H. B.: A zenei képzés ebben a kollégiumban nagyon nagy múltra tekint vissza. Az volt az érdekes, hogy egyrészt elfogadtuk a klasszikus zenei képzés csodálatos vívmányait, tehát a Kántusban énekelni, kántorképzőn tanulni, vagy egy egyházi énekórán részt venni felemelő érzés volt, s ez nagyon komoly munka. De mivel mi, mint említettem, hoztuk magunkkal a kulturális identitást, a regény szereplői magukkal hoznak egy szubkultúrát, ami a könnyűzene, a generációs élmények, szokások rendszere, és az iskolában újraalkotják, de egymás mellett él a klasszikus kultúra, a magas kultúra a tömegkultúrával. Ebben a regényben ez adja a generációs hozadékot, és ezek nem egymással szembenálló vagy ellentétben lévő dolgok, ezek egymás mellett élő zenei kultúrák, és természetesen megfértek a mi életünkben. Az önképzőköri munkánkban is kimutatható ez a kettősség. Elég csak végignézni az önképzőköri dokumentumokat. Tehát egy zenekart alapítottak a diákok, ez egy valós történet. De mint minden irodalmi műben, ez sem dokumentatív módon kezelendő, hanem egy megemelt síkon, egy esztétikai megformáltságú világban. Mondanom sem kell, hogy a regény helyzetei, történetei, cselekménye, szereplői nem azonosíthatók egy az egyben.

B. P.: A Debreceni Református Kollégium több regénynek is volt már a helyszíne. Ön olvasta ezeket, vagy ez teljesen csak a saját, hogy mondjam, élményei alapján választotta végül is a kollégiumot mint az új regényének helyszínét? Tehát az életének önmagában is meghatározó korszaka volt?

P-H. B.: Olvastam több művet, de ezek csak szokásos, mint egy olvasó élményeiként vannak bennem, tehát semmilyen módon nem befolyásoltak. De az is igaz, hogy minden nemzedék előrukkol egy-egy hasonló művel. Én nem mérném egyik elődömhöz sem a Kollégium blues című regényt, mert teljesen más kultúra alapjain jött létre, tehát nem lehet összehasonlítani sem a Légy jó mindhalálig!-gal, sem az Akkor májusban esett a hóval, vagy sorolhatnám itt a többi hasonló iskolai regényt. De nyilván, hogyha nagyon alaposan tanulmányozzuk a különböző opusokat, akkor föllelhetők benne hasonlóságok, de szerintem ezek nem köthetők ennyire egyértelműen az olvasmányélményekhez, inkább csak a… A világ nem változik annyit, tehát Móricz idejében is nagyon sok minden ugyanúgy működött, mint most, de egyszerre van meg az állandóság és a megújulás.

B. P.: Hamarosan közeledik a debreceni bemutató. Május 21-én, szombaton a Debreceni Református Kollégium Baráti Körének idei találkozóján mutatják be az ön új könyvét, a Kollégium bluest. Hogyan készül erre?

P-H. B.: Nagyon várom ezt a találkozást, és Győri János tanár barátommal fogjuk bemutatni a könyvet, mint ahogy Budapesten is. Ez egy nagyon várt időpont, mert nagyon szeretnék találkozni az olvasókkal, és megbeszélni velük a könyvvel kapcsolatos dolgokat. Ezek nagyon hasznos találkozások. Remélem, hogy tetszeni fog a könyv az olvasóknak, mert ez róluk is szól, rólam is szól, tehát a kollégium mi vagyunk, mindig jelen időben, ahogy Kiss Péter Ernő rádiós szerkesztő barátom fogalmazott. És remélem, hogy mindenki megtalálja benne önmagát egy kicsit, de nem úgy, hogy ez a szereplő rólam vagy másik szereplő meg másról ábrázoltatott, hanem az egész miliőt szerettem volna megragadni. Szerettem volna úgy ábrázolni, hogy ebből a könyvből későbbi korok emberei is megértsenek valamit rólunk és természetesen a nagy múlttal rendelkező debreceni kollégiumról, amely a művelődéstörténet egyik erős bástyája volt mindig is.

B. P.: Perjéssy-Horváth Barnabást hallották. Köszönjük, hogy megosztotta velünk gondolatait az új regényéről, a Kollégium bluesról. Hallgatóinknak pedig köszönöm a figyelmet!

***

Bulik Péter: – Üdvözlöm a Méliusz Rádió hallgatóit, és köszöntöm a stúdióban Győri János irodalomtörténészt. Egy új kötetről fogunk beszélgetni, Perjéssy-Horváth Barnabás új regényéről, a Kollégium bluesról. A címe is, azt hiszem, önmagáért beszél, a Debreceni Református Kollégium áll a regény középpontjában. Talán elsőként ejtsünk szót arról, hogy a budapesti könyvbemutató már megtörtént, Ön ott volt. Milyen hangulatban zajlott?

Győri János: – Elmúlt pénteken volt a könyvbemutató, a ballagás előtti napon, talán a Gondviselés akarta, hogy éppen oda essen, hiszen az iskolai életnek jellegzetes eseménye a ballagás, a regényben is le van írva egy ilyen kollégiumi ballagás. Jó hangulatú rendezvény volt a budai Várban, száz-százhúszan lehettek jelen, nyilván többnyire egykori, Budapestre szakadt debreceni diákok érdeklődtek a könyv iránt, de jelen volt a sajtó is, és olyanok is, akiket én nem ismerek. Én mutattam be ott a könyvet, és részleteket olvasott fel egy színész, Kaszás Gergő. Jó volt a fogadtatása, azt mondhatom összességében. Kevés visszajelzés van, hiszen nemrégiben jelent meg a könyv, és elég terjedelmes is, négyszáz oldal, tehát meg kell várni, amíg az olvasók elolvasnak egy ilyen hosszú könyvet.

B. P.: – Igen, hát hamarosan itt, Debrecenben is lesz egy bemutató, mégpedig a Debreceni Református Kollégium Baráti Körének idei találkozóján, május 21-én szombaton. Akkor nézzük magát a regényt! Mint említette is, ez egy négyszáz oldalas, tehát elég vaskos regény, amely a kollégiumhoz kötődik. Ön már olvasta, milyen benyomást keltett Önben a könyv?

Gy. J.: – Kéziratát is olvastam, körülbelül egy évvel ezelőtt, és aztán regény formájában, tehát nyomtatott formájában is újraolvastam már. Én nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni, hiszen érintett vagyok valamilyen formában, hiszen amikor a regény játszódik, akkor voltam ugyanennek az iskolának a pályakezdő tanára, és hellyel-közzel még bele is kerültem a regénybe, hiszen a szerzőnek, Perjéssy-Horváth Barnabásnak – akkor még Horváth Barnabás Dávidként ismertük, az édesanyja nevét vette fel írói vezetéknévként –, neki volt akkor egy nagyon sikeres diákszíndarabja Csokonai kicsapatásáról, amelyet én rendeztem. A regény cselekményének ez az egyik vonulata, hogy hogyan készülünk a színdarabnak a bemutatójára. Ennek a révén egy történelmi dimenzió is megnyílik, Csokonai kicsapatása, egy kétszáz évvel korábbi esemény húzódik meg a háttérben. Azt hiszem, hogy minden kollégiumi diák eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha Csokonai sorsára jutna. Meg általában az irodalmi érdeklődésűek azzal is eljátszanak, azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ők írnák a következő regényt a kollégiumról, hiszen több olyan regényt ismerünk Jókai óta, amelynek kollégiumi diákok a hősei.

B. P.: – Igen, a Debreceni Református Kollégiumnak, azt hiszem, mindig is nagy hatása volt az irodalomra, több regény is született ebből. A Kollégium blues mennyiben illeszkedik a korábbi regényekhez, tehát tematikájában mennyire közelít a kollégium hétköznapjaihoz? Mennyire realista, ha úgy tetszik, illetve milyen művészi eszközökkel sikerül átadni mindazt, ami a kollégiumi élettel együtt jár?

Gy. J.: – Az én ismereteim szerint ez a hatodik olyan regény a magyar irodalomban, amely a kollégiumhoz kapcsolódik annyiban, hogy debreceni kollégiumi diákok a hősei. Az első ilyen regényt Jókai írta, És mégis mozog a föld. Néhány évvel később jelent meg Mikszáthnak a regénye, A két koldusdiák. Egyik író sem volt debreceni diák, így csak innen indítják a főhősöknek a sorsát, de a cselekmény ténylegesen már nem játszódik itt. Nyilván, ők ezt nem vállalták fel, hiszen nem ismerték belülről a kollégiumot. Aztán 1921-ben jelent meg a Légy jó mindhalálig! Móricztól, ez talán a legismertebb ilyen alkotás. A negyvenes évek elején Karácsony Sándor írt egy klasszikus értelemben vett iskolaregényt, amely egy osztálynak az életét mutatja be egy tanév erejéig. A leginkább erre emlékeztet Horváth Barnabásnak a regénye tematikailag. Én erről nem beszéltem vele, de nem tartom valószínűnek, hogy ő olvasta volna Karácsony Sándor művét, hiszen ezt mára szinte teljesen elfelejtettük, Holdbeli diákélet különben a címe, hogyha valaki keresi. Harminc évvel később, a hetvenes évek végén Végh Antal írt a saját diákéveiről. Ő az ötvenes évek elején volt kollégiumi diák. Közben van még egy kis intermezzo, hiszen Szabó Magda megírja az Abigélt, amely a kollégium társiskolájában játszódik, a Dóczyban, de nem közvetlenül a kollégiumban. És most megszületett a hatodik regény, Horváth Barnabás könyve. Én úgy gondolom, hogy a szerző sok mindent ismer abból, amit most fölsoroltam. Jókait nyilvánvalóan, Végh Antalt tudom, hogy ismeri, de nem is ez az érdekes itt, direkt áthallások nincsenek a regények között. Sőt azt hiszem, hogy tudatosan is ügyelt arra, hogy ne írja újra ezeket a regényeket. Talán erősebb áthallás inkább Ottlik Géza regénye irányában van – az Iskola a határon. Ennek az ő nemzedékének, akik a nyolcvanas években voltak tizenévesek, gimnazisták, meghatározó élménye volt az Iskola a határon című regény. Erre utalás is történik a regényben. Na most, hogy mennyire realisztikus, mennyire tükrözi a korabeli kollégiumi világot. Két jellegzetessége van a regénynek. Az egyik az, hogy a miliő megrajzolásában, tehát a háttérrajzban rendkívül precíz, ebben emlékeztet az Ottlik-regényre, de Ottlik nem ment olyan értelemben részletekbe, mint ahogy ezt Horváth Barna teszi. Tehát a diákságnak az egymás közötti harcai és ennek lélektana, ez az Ottlik-regény egyik erőssége, viszont az életforma, a katonai iskolának a hagyományai talán annyira realisztikusan ott nem állnak előttünk. Horváth Barna könyve egészen szociológiai pontossággal rajzolja meg a nyolcvanas éveknek a debreceni kollégiumát, ennek a világát. Ez az egyik erőssége, tehát ilyen értelemben szinte dokumentatív műnek is tekinthető. Ugyanakkor nemcsak iskolaregény, hanem nemzedékregény is, saját nemzedékének az életérzését is írja bele. Azt hiszem, hogy a cím is erre a kettősségre utal: Kollégium blues. Elég merész párosítás, hiszen, ugye, a blues könnyűzenei fogalom, és valóban jelentős szerepet játszik a regényben a könnyűzene is. Ők voltak azok, akik 1981-ben – tudomásunk szerint – a kollégiumban megalapították az első könnyűzenei együttest. Nem volt kis dolog, hiszen a kollégiumnak a hagyományai különösen abban az időszakban keményen szemben álltak ezzel az új, akkor még újnak mondható jelenséggel, de ők áttörték a falakat, megalakítottak egy ilyen kis együttest, amely néhány koncertet produkált is a kollégiumban elég nagy sikerrel. Maradtak ebből amatőr felvételek, érdekes, ebből a múlt héten ő be is mutatott egynéhányat a Várban, elég nagy sikerrel. Sajnos ezek amatőr szintű fölvételek, amilyet a diákság akkor készíteni tudott. Na most nemzedékélményt fogalmaz meg annyiban, hogy az ő nemzedéke, a nyolcvanas évek nemzedéke két világban élt egyszerre. Míg a középiskolai éveik az úgynevezett szocializmushoz kapcsolódtak, mire az egyetemre kerültek, akkorra jött a rendszerváltás. Tulajdonképpen ebben a regényben is két korszak csúszik egybe. A fülszöveg szerint 1987–88-ban játszódik a regény, miközben ő ’84-ben érettségizett, tehát a két időpont nem fedi egymást, négy év van közte. ’87–88-ban ő már a debreceni egyetemen volt. Tehát ez a két világ csúszik össze. Négy év van e között a két világ között, tehát nagyon közel van történelmileg nézve egymáshoz ez a két időpont, és mégis két, nagyon különböző világ, hiszen ’80–84 között, amikor ő gimnazista volt, azért még az iskoláknak a világát, a középiskolák a világát, nem csak a debreceni kollégiumét még elég masszívan a szocializmusból ismert diákhagyományok és diákélet jellemezte: kötelező iskolaköpeny-viselet, minden ősszel almaszedés. Ismerősek ezek a dolgok. Megvolt ennek is a maga romantikája, de olyan nagyon nagy mozgástér azért még nem kínálkozott. ’87–88-ban már bejön a szamizdat, a budapesti március 15-ei vonulások, már ez is benne van a regényben. Tehát ez a két világ csúszik egybe, ilyenformán mondhatjuk azt, hogy sikerült neki a nyolcvanas éveket úgy általában megjelenítenie, tehát a kései Kádár-kornak ezt a sajátos kétarcúságát. Ez a nemzedék valóban két rendszerbe nőtt bele, valószínű, hogy ez az ő erősségük, hiszen ismerik mind a kettőt, és még mindig elég fiatalok, ő most negyvenéves. Tehát tulajdonképpen most kerülnek abba a helyzetbe, hogy vezető pozíciókat…, meghatározó helyre kerülnek. A kulturális vagy az irodalmi életben is hallatják a szavukat. Ez valóban jó felismerés, hogy ez egy sajátossága ennek a nemzedéknek, tehát ilyenformán ez is benne van ebben a regényben. Azt hiszem, hogy a debreceni kollégium világa alkalmas volt arra, hogy megragadja ezt az élményt, hiszen az átlagosnál zártabb iskolai világ, és nagyon jellegzetes – hát, ha szabad ilyen idegenszót használnom itt – populáció volt ott jelen a nyolcvanas években. Én megnéztem a Horváth Barnabás évfolyamának az anyakönyvét, és abból az látszik, hogy 129 diák fordult meg négy év alatt a három osztályban, ebből viszont csak ’84 érettségizett nálunk. Ez azt jelenti, hogy elég nagy volt a lemorzsolódás. A regény lapjairól is az derül ki, hogy ezek a diákok mindennel foglalkoztak, csak éppen nem tanultak. Valóban, aki abban az időben volt diák, az emlékezhet arra – én akkor pályakezdő tanár voltam, és én is így éltem meg –, hogy kinyíltak új lehetőségek, és a diákok kapkodtak ez után. Kreatívabbak voltak, mint a korábbiak vagy mint a maiak. Sokszor hanyagolták a tanulást, ez viszont nem jelentette azt, hogy kevesebbre vitték. Épp a kreativitás az ő erősségük. Ahogyan elkezdődött a társadalomban a civil szerveződés – akkor erről keveset tudtunk, de ma már, ugye, ez történelmileg regisztrált folyamat –, megjelentek a szamizdatok, a nyolcvanas évek végén már azok a különböző politikai csoportosulások, amelyekből a későbbi pártok vagy civil szervezetek létrejönnek. Tulajdonképpen az ifjúság körében is elindultak ezek a szerveződések. Itt ez így jelenik meg mint az önképzőkör vagy mint színjátszó kör, nagyon aktív volt ez a tevékenység a debreceni kollégiumban abban az időben. Hagyományosan erőssége volt a kollégiumi életnek a zenei élet, a Kántus. A Kántusnak is meghatározó szerepe van a regényben. Tulajdonképpen egy diáknapló alapján ismerjük meg a ’87–88-as tanévet, a pótvizsgáktól az érettségiig, és ezt keretezi a Kántusnak az 1984-es angliai útja. Ez történelmileg hiteles esemény. Így csúszik össze megint a ’84-es és a ’87–88-as tanév. És visszatérve még egy picit Ottlikra. A regénynek a befejező mozzanata az, hogy már visszafelé jönnek Angliából a diákok a Kántus angliai útjáról, tehát egy hajóút, az Ottlik-regény is egy hajóúttal ér véget. Leérettségiztek a diákok, befejeződött a tanév, és a hajón vannak, cigarettáznak, felnőttek. Én úgy gondolom, hogy ez egy sikeres nemzedék, a regény is ezt sugallja, itt nincsenek tragikus sorsok. Úgy kezdődik némelyik diáksors, hogy még akár tragédiával is végződhetne, kicsaphatnák őket, de végül megmenekülnek. Szamizdat miatt lebuknak, vagy március 15-e miatt lebuknak, de már puha a diktatúra, megmenekülnek, és tulajdonképpen a befejezés azt mutatja, hogy megkapják ajándékba az iskolától és a kortól azt a lehető legtöbbet, amit akkor kapni lehetett, kijutottak Nyugat-Európába a kórussal. És azt hiszem, hogy ez valóban korélmény volt, aki akkor Angliába utazhatott a nyolcvanas években, azt mondhatta magáról, hogy én megkaptam diákként azt, amit kaphatok. Nem a bizonyítványok fényesek itt, hanem mindaz, ami a diákéletben az úgynevezett tanórán kívüli tevékenységnek a kategóriájába vagy fogalomkörébe tartozik. Egy kreatív, önmagát szervező diákéletet látunk, és azt hiszem, hogy ez teljes mértékben tükrözi a korabeli magyar társadalmat.

B. P.: – Azt lehet mondani, hogy a Kollégium blues egy kettősségre épülő regény, a kettősségek regénye? Tehát mondjuk a politika és a kultúra megjelenése, a tanulás és a szórakozás megjelenése, ezeknek a találkozása vagy összeütközése, ha úgy tetszik.

Gy. J.: – Igen, lehet mondani. Végig megfigyelhető, és azt hiszem, hogy ezt tudatosan működteti az író a regényben, hogy a magas kultúra és az úgynevezett szubkulturális tényezők meghatározó szerepet játszanak. Ugyanaz a diák énekel a kórusban Kodályt, Bartókot, aki a Logaritmus együttest szervezi mint könnyűzenei együttest, vagy a tanárral kemény szócsatát vív történelemórán politikai kérdésekről, miközben a másik oldalon szamizdatot olvas, amely akkor szubkulturális tényezőnek minősült. Van egy olyan fejezete a regénynek, amely arról szól, hogy Nyugat-Németországból testvériskola küldöttsége érkezik a kollégiumba, és ezekkel a német diákokkal is begyűrűznek bizonyos szubkulturális elemek, amelyeket akkor mi még itthon nem nagyon ismertünk. Tehát ezek végig jelen vannak. Azt hiszem, hogy van még egy harmadik tényező. A magas kultúra, amely hagyományosan azért a kollégiumnak erőssége volt, ugye, az irodalomban, zenében elsősorban, és az ekkor begyűrűzni kezdő…, de nemcsak a kollégiumba, hanem az egész országba ekkor jött be, ilyen értelemben sikerült egy jó helyszínt találnia a szerzőnek a saját iskolájában. Tehát van egy harmadik tényező is, amely már nem igazán nemzedéki élmény, de az iskolának az egyházi jellegéből következik, hogy a magas kultúra és a szubkultúra mellett harmadikként ott van a szakrális kultúra. Most az az érdekes, hogy ezek a diákok nemcsak az előbb említett két kultúrában, hanem a szakrális világban is teljesen szabadon és kötetlenül mozognak. Tehát az a diák, aki esténként énekel a kóruspróbán, hét végén megy a Zeneakadémiára koncertre a Kántussal, ugyanő dobol a könnyűzenei együttesben, és esetleg áhítatot tart reggel a diáktársainak. Na most, ugye, elég nehezen fér ez össze sokszor a tudatunkban, de valóban egy ilyen miliő volt a debreceni kollégiumnak a világa, ahol ezek a tizenévesek ezt a három elemet szervesen élték meg, ezek nem zárták ki egymást. Valóban ez volt az első olyan évtized, amikor ezek már rugalmasan összeegyeztethetők voltak. És azt hiszem, hogy a mából nézve ezt az élményt és ezt a jelenséget vagy ezt az évtizedet, azt kell mondanunk, hogy az idő végül is igazolja ennek a szakrális elemnek a beemelését is, hiszen a rendszerváltás után ez a szakrális eleme a kultúrának visszakerült a maga helyére, elfogadottá vált, újra vannak egyházi iskolák, nem bélyegeznek meg valakit, hogyha megvallja a hitét. Tehát úgy gondolom, hogy ha a nyolcvanas években jelent volna meg ez a regény, a saját korában, akkor nehezebben lett volna elfogadtatható. Ilyenformán a később történtek valahogy visszaigazolják ezt a… a kultúrának ezt a hármasságát.

B. P.: – A Kollégium blues tulajdonképpen a helyszín választásával – mint említette is – egy nagyon izgalmas mikrokozmoszt talált, tulajdonképpen egy olyan helyet, amiben talán egy ország, egy világ vagy egy fél kontinens történelmi, társadalmi eszmélkedése van benne. Emellett a szakrális kultúra hogyan tud megjelenni, tehát milyen hangsúlyt kap a regényben?

Gy. J.: – Elég nagy hangsúlyt kap, mert a kollégium életében elég nagy tere volt és van ennek. Hadd térjek vissza a korosztálynak vagy ennek az évfolyamnak, a szerző évfolyamának a szociológiai mutatóira. Említettem azt, hogy százhuszonvalahányan fordultak meg ebben az évfolyamban négy év alatt, ebből 29 lelkészgyerek volt, lelkészcsaládból jött. Ez nagyon magas arány. Ma már nincs ilyen magas arány nálunk. Ebből következett ez a magas arány, hogy ez volt az egyetlen református gimnázium az országban, tehát gyakorlatilag az ország minden részéről jöttek. Na most ez a 25 százalékos jelenléte a lelkészgyerekeknek, ez fegyelmezte a többieket is, hangadóvá tudott válni, elfogadtatta magát. Azt hiszem, hogy ez volt ennek a dolognak a kulcsa. De még egyszer hangsúlyozom, hogy ez egy olyan egyedi eset volt országosan is, amely máshol nem nagyon ismétlődött. Még egy dolog, nemcsak, hogy 29-en lelkészgyerekek a százhuszonvalahányból, hanem 129 diák 101 településről jön, miközben van köztük 11 debreceni és 14 budapesti. Ez is érdekes, hogy a budapestiek többen vannak, mint a helyiek, erről is külön lehetne beszélni, és ez valóban leképezi a regény világát is, hiszen a pestiek egy külön… A pesti vagányok – hiszen a többség faluról jött – tizenegynéhány százalékos jelenléte mégiscsak meghatározó, És ők egy egészen különös csoportját képezték a diákságnak itt. Azt hiszem, hogy majd, ha kritika tárgyává kerül ez a regény, akkor ezeket a tényezőket is elemezni fogják még részletesebben annál, mint mi ezt tesszük. Ezek az első reflexióim pusztán, illetve a saját élményeimmel vagy emlékeimmel próbálom összevetni a regény világát. De én azt hiszem, hogy ezek izgalmas kérdések mindenképpen, hogy hogyan viszonyul itt a valóság és a regény világa egymáshoz.

B. P.: – Igen, tulajdonképpen az évfolyam, amelyről végül is szól ez a regény, egyfajta gyűjtőhelye mindazoknak, akik végigélték a rendszerváltást – illetve maga a regény a rendszerváltás előtti éveket –jelentő időszakot, amikor még minden kicsit izgalmas, kicsit félelmetes volt, annyi mindent lehetett tudni és nem tudni. Ma persze már sokkal tisztábban látunk sok mindent, de azért ez a nyolcvanas évek vége, ez valóban egy ilyen sokféle kifutással is végződhető történet volt. Tehát tulajdonképpen a regény belehelyezkedik egy sokfelé tartó folyamat első kezdőpontjába, vagy legalábbis kezdőpontnak választja a nyolcvanas évek végét, amikor van kötöttség, de van némi szabadság. Lehet, hogy a kötöttségekből szabadulunk, lehet, hogy a szabadságból többet kapunk, de mi mindebből nem tudunk semmit biztosan.

Gy. J.: – Így van, ez a bizonytalan lebegés végigkíséri a regényt. Megfigyelhető például abban is, hogy nem egyértelmű, hogy ki ennek a regénynek a főhőse. A naplóíró, akit a társai Blue-nak neveznek – itt van egy áthallás, ugye, a cím felé, Kollégium blues, Blue-nak nevezik –, az én véleményem szerint ő az igazi regényhős. Ugyanakkor a napló középpontjában, a napló által leírt események középpontjában mégsem ő áll, nem ő a főszervezője a diákéletnek, nem ő áll a diákcsínyek középpontjában, hanem egy másik diáktárs, akit Centaurnak neveznek a társai. Most én azt hiszem, hogy ezt a kettősséget jelzi, vagy ezt a bizonytalanságot jelzi, hogy tulajdonképpen a főhős két személyben jelenik meg. Maga a regényíró, aki itt naplóíróként jelenik meg, és a naplónak a hőse, a naplóban leírt cselekményelemeknek a hőse, tehát megkettőzi önmagát. A naplóíró egy visszahúzódóbb művésztípus, Centaur, a másik főhős inkább egy politizáló, aktívabb valaki, aki szintén ott van az angliai úton, és a regény nyitó keretfejezetében eltűnik a szem elől. A diáktársak azt hiszik, hogy esetleg disszidált, kinn maradt Angliában, és az utolsó, a záró fejezetben derül ki, miután végigolvastuk a diáktársnak a naplóját, aki maga is keresi Centaurt, hogy mégsem így történt, csak fölment a hajóirányító fülkébe, és onnan nézi, hogy őt hogy keresik, tehát fentről látja mindazt, ami lent zajlik. Kint maradhatna, de nem marad kint. Azt hiszem, hogy ez is beszédes. Tudom a szerzőtől, hogy kétféle változata volt a kéziratnak. A szerző maga is, az író maga is dilemmázott, hogy disszidáljon-e a főhős, vagy ne disszidáljon. És végül arra jutott, hogy ’87-ben már nem szabad disszidálni. És végül is ott maradt, aztán így alakult a sorsa, hogy azért nincs ott, mert olyan pontján van a hajónak, amelyen a többiek nem látják. Maga a dilemma, hogy kinn maradjon, vagy ne maradjon a főhős, jelzi azt a bizonytalanságot, amely a rendszerváltás előtti pillanatot jellemezte.

B. P.: – Végezetül kiknek ajánlható ez a négyszáz oldalas regény, a Kollégium blues?

Gy. J.: – Hát nyilván a négyszáz oldal miatt azoknak elsősorban, akik kitartóak. Ma nem olyan könnyű dolog négyszáz oldalt végigolvasni, hiszen ehhez idő kell. A regény olvastatja magát, tehát aki túljutott az első húsz oldalon, az biztos, hogy nem fogja letenni a regényt, mert érezni fogja, hogy ez egy olvasmányos dolog. Az az érdekessége a regénynek, hogy nincs feszes cselekménymenete, nincs, ha úgy tetszik – ilyen rossz szóval – nincs egy erőteljes sztori a középpontban, hanem egy tanévnek a története. Senki ne várjon nagy eseményeket, itt kis történetek láncolata van négyszáz oldalon át…

B. P.: – Mint egy naplóban…

Gy. J.: – Mint egy naplóban, és ennek ellenére olvasható. Olvasható, azért is jól olvasható, mert három-négy oldalas fejezetekből áll. Olyan, mint az egypercesek Örkénynél. Én a regény felénél jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen bárhol el lehet kezdeni olvasni. Ha már eljutottam száz oldalig, és látom, hogy itt egy tanév történetéről van szó és kik a főhősök, akkor tulajdonképpen bárhol bele lehet lapozni újra meg újra, mert a közepén is érdekes, ha ott kezdem el, ha a végén kezdem el, akkor is érdekes. Persze mindenkinek azt javaslom, hogy az elején kezdje. Nyilván ajánlható a mai diákoknak, hogy lássák, hogy milyen volt a rendszerváltás előtti iskola, nemcsak azoknak, akik a debreceni kollégiumba jártak, hanem bárhová, hiszen itt vannak olyan általános vonásai az iskolának, amelyek minden iskolában azonosak voltak. Hogy iskolaköpeny volt, hogy társadalmi munka volt, hogy honvédelmi nap volt és így tovább. Ez ma már történelem. Ajánlható a tanároknak is, hogy lássák azt, hogy egy sokkal nehezebb történelmi helyzetben is lehetett azért méltósággal elviselni a tanári hivatásnak a nehézségeit, hiszen megjelennek olyan tanáralakok – itt a tanárokról talán kevés szó esett eddig a beszélgetésben, nem véletlenül, hiszen a hősei mégiscsak diákok –, azért megjelennek benne karakteres tanárok is, akik méltósággal viselnek el egy külső nyomást is, hiszen egy egyházi iskolára akkor nem kevés nyomás nehezedett. Tehát tanulságos lehet a tanárnak is. Tanulságos lehet nyilván az öregeknek, hogy jobban megértsék azt a nemzedéket, amelyről ez szól, a mai középgenerációt. És hát végül nyilván elsősorban mégiscsak a negyvenéveseknek vagy a negyveneseknek ajánlható, akikről a regény szól, hiszen ők nosztalgiával olvashatják ezt a könyvet. Magukra fognak belőle ismerni, akár debreceni diákok voltak, akár nem.

B. P.: – Győri János, köszönöm, hogy eljött, és megosztotta gondolatait velünk Perjéssy-Horváth Barnabás új kötetéről, a Kollégium bluesról. Hallgatóinknak pedig köszönöm a figyelmet.

Bulik Péter beszélgetése Perjéssy-Horváth Barnabással telefonon és Győri Jánossal a stúdióban. In: Méliusz Rádió, Debrecen. Sugárzási idő: 2005. május 13. péntek, 8–9 óra.