A Háttérben

Turda Adrienn: – Kollégium blues címmel megjelent Perjéssy-Horváth Barnabás első regénye, amelyet itt tartok a kezemben, és köszöntöm az írót!

Perjéssy-Horváth Barnabás: – Jó napot kívánok!

T. A.: – A csaknem ötszáz éves Debreceni Református Kollégium éveibe, vagy majdnem mindennapjaiba nyújt betekintést ez a könyv. És, ugye, központi helyen van a rendszerváltás előtti egyik utolsó tanév. Gondolom, nem véletlen.

P-H. B.: – Nem véletlen. Én ugyan előbb jártam a gimnáziumba Debrecenbe, de ez az időszak, ez a rendszerváltás előtti utolsó tanév a ’87–88-as tanév izgalmasabb volt dramaturgiai szempontból, mert nemcsak az iskolát mutathattam be, hanem egy speciális időszakot, ami az egész ország életét megváltoztatta, és ennek már az előjeleit akkor lehetett látni ebben az iskolában, mert ez egy zárt iskola, de nyitott a különböző politikai és egyéb behatásokra.

T. A.: – Mit akar mondani ezzel a regénnyel? Nyilván, van politikai vetülete, ez egyértelmű. De mit szeretne sugallni ezzel a nagyközönségnek?

P-H. B.: – Hát ez egy iskolaregény, egy nemzedéki regény, egy egyházi iskolának az életét mutatja be a Kádár-rendszer végén. És különböző kulturális szférák együttműködését vagy egymás mellett élését mutatja be. Tehát egyrészt adott egy ötszáz éves iskola, melynek óriási hagyományai vannak, szakrális értelemben is, tehát egy egyházi iskola, amely a Biblia útmutatásai szerint neveli a diákokat. Másrészt pedig van egy nemzedék, mely a tömegkultúrán szocializálódott, és itt találkozik egymással ez a három szféra. És a regény ezt akarja mondani, hogy a különböző szellemi hatások megférnek egymás mellett.

T. A.: – Tehát a toleranciát hirdeti?

P-H. B.: – A toleranciát többek közt, ezenkívül egy múló diktatúrának egy nemzedék életében kifejtett hatását.

T. A.: – És vajon hogy csapódik le a nemzedékben? Ugye, nagyon sokan, amikor diákok vagyunk, és megélünk egy helyzetet… jelen esetben, ugye, ezt a helyzetet, vagy ezeket az évtizedeket, akkor utána, amikor az ember felnő, és összerakja és megtalálja az összefüggéseket valahogy kicsit más a kép. Sokkal árnyaltabb, vagy pedig éppen élesebb, mert rávilágít arra, hogy mi is történt valójában. Ön mire jött rá, amikor írta ezt a regényt?

P-H. B.: – Hát az ember érik, huszonegy évvel ezelőtt érettségiztem. Most még nem látom olyan szemmel a könyvet, vagyis a könyvben feltáruló világot, hogy ebből egy nagyon különleges, filozofikus esszenciát tudjak magamnak lepárolni. Egyelőre azt látom, hogy van egy történet, van egy iskola, amelynek a működését megismerheti az olvasó. Egy kicsit olyan a könyv, mint hogyha beköltöznénk a kollégiumba, tehát újra diákok lehetünk, és átélhetünk egy olyan különleges állapotot, hogy felnőttként vagy akár az idősebb korosztálynak is egy olyan élményt ad, hogy újraélheti a diákéveit. És gyakorlatilag egy alma maternek az életét ismerik meg, egy speciális iskolát.

T. A.: – Én arra vagyok kíváncsi, hogy később, vagy amikor írta a könyvet, a közben rádöbbent-e valami olyan dologra erről az időszakról, mondjuk itt, ugye, nem tudom hányban járt, nyolcvan… a nyolcvanas évek közepe táján, amire azt mondja, hogy hát az milyen durva volt, hogy ez így volt, és én erről nem is tudtam?

P-H. B.: – Hát újabban ezek a különböző titkosszolgálati történetek reneszánszukat élik, és annak idején mi is tudni véltünk emberekről, akik ott, a kollégium környékén valamilyen módon megfigyelték az iskola tanárait és diákjait. De ez nem volt érdekes, és ma sem igazán érdekes, hacsak nem nézzük meg a levéltári anyagot.

T. A.: – Úgy akkor ez természetes volt?

P-H. B.: – Ez természetes volt szerintem az élet minden területén, ezt érzékelhettük, ez nem olyan erősen van jelen az iskolaregényben, inkább azt kell, hogy mondjam, hogy az iskola szigorú, katonás fegyelemmel működő rendszer, akárcsak Ottlik Géza Iskola a határon című regényében. Ez a mai szemmel például, ha tanítanék, akkor ez egy kicsit furcsa lenne, tehát hogy akkoriban ilyen volt az iskolarendszer.

T. A.: – Ezeket, amiket említett, hogy titkosszolgálati megfigyelések, vagy tanárokat figyeltek meg. Ezeket milyen megfontolásból hagyta ki, aktuálpolitikai, vagy úgy érezte, hogy ezt nem kell most beleírni?

P-H. B.: – Éreztem, hogy ennek akkora súlya nincs az életünkben, nem volt az életünkben akkor sem, sőt annál kevésbé volt. Tehát nem lehetett érzékelni annyira, azzal mindenki tisztában volt, hogy ezek a dolgok működnek, az Állami Egyházügyi Hivatal, ugye, végül is megfigyelte az iskolákat. Egyébként a Debreceni Kollégium Gimnáziuma az egyetlen protestáns gimnázium volt Közép-Európában abban az időszakban.

T. A.: – Milyen különbségeket említene meg annak, aki mondjuk nem járt egyházi iskolába? Szóval mennyiben más ott az élet? Gondolom, ez a regényből is kiderül.

P-H. B.: – Hát remélem. Ez az iskola nemcsak oktatott, hanem nevelt is, és az óriási szellemi hagyatékával is nevelt, a falak is neveltek. Gyakorlatilag itt több évszázad hagyományai rakódtak egymásra, és ez mindenkinek már adott egy másik dimenziót az életébe. És hát ezenkívül a szakrális funkció, tehát a vallásórák, az istentiszteletek, az internátus szigorú fegyelme, ezek mind mind olyan embert nevelő tényezők, amelyek másképpen neveltek, minthogy…

T. A.: – És ez vajon meddig marad meg egy emberben, mit gondol, meddig viszi ezt tovább a későbbi életében?

P-H. B.: – Hát szerintem ez elkísér egész életemben, és ezt nem is bánom, mert egy kicsit úgy érzem, hogy rendkívüli iskolába jártam, és ezt szeretném megőrizni magamban. És ezért is írtam a könyvet. Hogyha a későbbi nemzedék ezt kézbe veszi, megtudja, hogy milyen volt a mi életünk.

T. A.: – Perjéssy-Horváth Barnabás, köszönjük!

Turda Adrienn beszélgetése Perjéssy-Horváth Barnabással. In: Hír TV, Háttér, 2005. 05. 31. 08.10 és 11.50.