Árkádia januárban

A mindenkori jelen kényelmetlenül mozog a kortárs szellemi világban. Nem is ismeri  azt. Nincs ráutalva – kivéve néhány különleges történelmi helyzetet – arra, hogy segítségével otthon érezze magát saját világában, fölmérje és értékelje (ha már változtatni nem is képes a dolgok állásán). A modern ember óvatos; azt hiszi, ha nem látja a világ igazi arcát, meghosszabbodik az élete. A gyorsuló idő emberiségének tehát marad a múlt, amiben mindenki szabadon régészkedhet, amennyiben elfogadja a hatalom játékszabályait. Ha a múlttal foglalkozom, akkor a jelennel és jövővel is foglalkozom; ráadásul nem tévedhetek nagyot, az értékítéletet ugyanis már meghozta az idő. Válságos helyzetekben azonban meg kell szólalnia a jelen hangjának. Még akkor is, ha Cassandra jóslatát Trója elpusztításáról kinevették. Trója eltűnt a térképről, Cassandra megmaradt az emberiség kollektív emlékezetében. Mert a saját jelenét túlélte, s a következő nemzedékek már múltként élnek vele. Veszít akcióerejéből, a mítoszt a tett sínyli meg. A mítosz viszont gazdagítja a valóságot, jóllehet talán nem sokkal viszi előre. Ebben a tisztulási folyamatban addig sematizálódik egy-egy körülhatárolható kor, hogy beszélünk Bach koráról, Aiszkhülosz, Boccaccio, Ady, Csokonai koráról, vagyis minden korszak vizsgálható néhány kiemelkedő teljesítmény tükrében, s éppen ezek a nevek igazítanak el az emberiség tudattalanjának megismerésében is. Ez az emberfajta a saját korában sohasem annyira fontos, s úgy tűnik, ahogy fejlődik általunk a civilizáció, annál kevésbé lesz az. Fontosabb minden: az egocentrikus gondolkodás mítosza, a test, a halál, a törvény mítosza. Ezek az emberek a jelen kalodájában még nem szalonképesek. Éhen is halhatnak. Így aztán a prózai élet termeli újra magát, amiben nincs helye a jelen forró igazságainak. A fejlettebb viszonyok asszimilálódásának van reakcióideje. A mi országunkban az időszámítással állandó bajok vannak, mert a fejlődésünkkel is bajok vannak. Élünk egy kontinensen, egy kettészakadt Európában, és nincs benne helyünk. Nyugaton mi mindig is kalandoztunk. Keletről jöttünk, és most már nincs erőnk ismerkedni a haladás világával, hozzácsatolva az álhaladás, a maradás világához, s szerencsénk van, ha ebben a huzavonában megmaradunk.

(…) Vitéz Mihály megszenvedte a sorsát. Utolsó versében József Attila már így éli meg a Csokonaik személyes golgotáját: »Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél.« Ezért zarándokolunk télen ahhoz a sírhoz. Szükségünk van rá, hiszen tél van és csend. Menjünk addig, míg nem válik szokássá, mert addig élő hagyomány. A mi nemzedékünknek úgysem Csokonaik sírjához rendeztek zászlós felvonulásokat, vagyis nem vált szokássá, tehát itt a lehetőség: ápoljuk az élő hagyományt!

„Ezt az írást Győri János felkérésére írtam az Önképzőkör Csokonai-estjére, ami után a kollégiumi ifjúság megemlékezést tartott az emlékműnél, ének, szavalat, gyertyák stb. A szöveget megírtam Miskolcon, de nem éreztem olyan jónak, így nem vittem magammal Debrecenbe. János ragaszkodott hozzá, hogy beszéljek, ezért emlékezetből rekonstruáltam, és elmondtam.” (H. B. D.)

Horváth Barnabás Dávid: Árkádia januárban. Töprengés Csokonairól és magunkról. Miskolc, 1986. február 7. – Debrecen, február 15.

(A teljes beszéd majd a Sajtószem kötet folytatásában olvasható.)