A Kollégiumhoz, a városhoz méltóan

A debreceni Művelődési Központ bábszínháztermében október 20-án feszült csendben vártuk, hogy széthúzzák a függönyt. A következő pillanatokban elénk tárult a debreceni Református Gimnázium Arany János Önképzőkörének színjátszó csoportja, mint egy maroknyi cívis csapat a XVIII. századból. Hogyan határozta el ez a pár lelkes fiatal, hogy időt, energiát nem kímélve vállalja ezt a feladatot?

1984 januárjában Szabó Magda írónő a város felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából pályázatot hirdetett középiskolások részére, amelynek címe: ’A mi Debrecenünk”. A téma adott volt: egy XVIII. századi debreceni polgárcsalád története.

A tavalyi tanévben a színjátszó csoport bemutatta Horváth Barnabás Dávid: „Árkádiában éltem én is…” című iskoladrámáját. A mű nagy sikert aratott, tehát a darab szerzője s a színjátszó csoport akkor kellő biztatást kapott a jövőre nézve.

Horváth Barnabás Dávid újból elhatározta, hogy megpróbál eleget tenni a pályázati felhívásnak. Két hónapon belül elkészült a szövegkönyv, Szekértábor címmel. A történet a XVIII. század derekán játszódik. Debrecenben pestisjárvány dúl, s ez eleve rányomja bélyegét a város – egyébként sem könnyű – vezetésére. A nem egyértelműen pozitív hősről – Ebesi Sándor nevű szenátorról – Bécsből való visszatérése után derül ki, hogy a császári városban katolizált. A konzisztórium megpróbálja jobb belátásra bírni, de Ebesi hajthatatlan. Botránykeltő lépését nem indokolja. A műből sem derül ki, s ez adja az alapkonfliktust. A színjáték tetőpontján a konzisztórium elé idézett Ebesi hű helyzetképet vázol (indulatai ellenére is) a falai mögé húzódó városról, a cívislelkületről. A fő konfliktus várható eredményeként a hitehegyott távozni kényszerül Debrecenből.

Jelenet a Szekértáborból (Fotó: Barcza János)

 Az előzetes versenyen kiderült: a szövegkönyv jó, a legjobb hét munka közé is bekerült. A színjátszó csoport ismét készségesen vállalkozott a mű színpadra vitelére. Hadd soroljam fel őket név szerint is: Ablonczy Béla, Bacskai Antal, Madarász Balázs, Magyar István, Sági Endre, Sohajda Mihály, Kádár Péter.

– A szereplők kiválasztásán sokat gondolkodtunk, de végül jól sikerült. Mindenki maga alakított ki egy bizonyos karaktert, mely az adott szerephez éppen megfelelt – mondja Győri János gimnáziumi tanár, a színjátszó csoport vezetője, aki egyébként a rendezésben, a színpadkép beállításában is segítségére volt a diákoknak. Az egy hónapos próba után került sor a színvonalas produkció bemutatására. Bátran mondhatom, hogy színvonalas, mert az eredményhirdetésben ezt nyilvánosan is elismerték. Persze belülről egy kicsit mindenki számított az első díjra, de hogy szinte minden kategóriában helyezést érjen el a csoport – ez volt az igazi meglepetés! Az értékelések a következőképpen alakultak: Sági Endre az egyik legjobb epizódszereplőnek bizonyult. Kádár Péter mint legjobb férfiszereplő kapott díjat. A színpadkép kialakításáért szintén a Református Gimnáziumot jutalmazták. A dramaturgiai munkáért első díjat nem adtak ki. A II. díjat Horváth Barnabás Dávid nyerte el holtversenyben egy másik iskola „drámaírójával”. S a legjobb színpadi játékért megkapták az első díjat, megosztva a Kossuth Gimnáziummal.

Győri János szintén elismerően nyilatkozott a lelkes csoportól. „Az előadás jobb volt, mint bármelyik próba. A fiúk alapvetően jól szerepeltek. Ügyesen és tökéletesen töltötték ki azokat a hézagokat is, amelyek esetleg a beszédhang vagy a mozgáskészség miatt adódtak. Az együttes minden tagja végig a maximumot nyújtotta. Becsületes, fegyelmezett társaság!”

A „bemutatkozás” tehát jól sikerült. Hogyan tovább? – Szeretnénk még előadni a Szekértábor című művet elsősorban iskolánk számára. S megemlítem távolabbi célunkat: rendszeres tagokkal, rendszeres próbák után, rendszeres előadásokat szeretnénk tartani. Azt hiszem, ez az alapja annak, hogy a csoport ne csak némely adott alkalommal lépjen színpadra, hanem állandóan szinten maradjon. Ez egyaránt egyéni és iskolai érdek – mondja Győri János.

– A Kollégium múltjából következően mi a debreceni problémát könnyebben megértjük, közelebb érezzük magunkhoz, mint más iskolák – mondja Horváth Barnabás Dávid.

Tovább kérdezem Horváth Barnabás Dávidot:

Mi indított arra, hogy így írd meg az alapkonfliktust, s ilyenre formáld a főhőst, mint ahogy láttuk?

– A meglévő hagyománytudat segített abban, hogy az alapkonfliktus s a szereplők egyaránt olyanok legyenek, amint az a témából adódóan megkívántatik. A kiírástól kissé eltértem, de az iskola sajátosságából kifolyólag ezt kötelességemnek éreztem. A darab – melyben egy hitvita kerül előtérbe – sajátos jelentést kapott. Olyan társadalmi háttérbe ágyazódott, ami Debrecenben a reformáció óta megvan. Mivel a mű rövid, úgy érzem, megértéséhez elengedhetetlen a társadalmi, a történelmi háttér ismerete.

Most mivel foglalkozol, s konkrétan min dolgozol?

– A gimnázium elvégzése után az ELTE magyar–történelem szakán felvételiztem. Nem sikerült. Jelenleg a Csokonai Színházban dolgozom. Jövőre pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szeretnék folytatni tanulmányaimat, szintén magyar–történelem szakon. Most egy újabb drámán dolgozom, mely tulajdonképpen tragikomédia. A címét elárulom: Pavlov kutyái.

A Borzán Gáspár-emlékverseny eredményhirdetése Debrecenben 1984-ben. Balról (szemüvegben) Nagy Lenke, Guti István, Ablonczy Béla, Győri János, Horváth Barnabás Dávid (Fotó: Barcza János)

Mióta foglalkozol írással?

– Általános iskolás koromban versekkel kezdtem. Kisebb írásokkal, novellákkal folytattam, áttérve a prózára, mígnem középiskolás koromban eljutottam a drámáig.

Kádár Péter a darabban az egyik külföldet megjárt, híres professzort alakította.

Péter! Mennyire hűen sikerült megjelenítened Szilágyi Sámuelt a színpadon? – kérdeztem tőle.

– A szerep meghatározott keretek között mozgott, nem volt széles „kifutópálya”. Azt hiszem, nem követelt átlagon felüli azonosulási készséget és dramaturgiai érzéket. Az összprodukcióba való beilleszkedés érdekében csak a maximumot nyújthattam. Szerintem mindenkinek ez volt az elképzelése. Enélkül semmit sem érdemes művelni.

Hangulatát tekintve a darab komor, hangvétele olykor erősen kritikus. Mi erről a véleményed?

– Csak annak a színdarabnak van értelme, amely kíméletlenül bírál kort, embert, társadalmat.

„Varjas professzortól” – azaz Magyar Istvántól – érdeklődöm: Azonosultál-e teljesen azzal, akit alakítottál?

– Varjas professzor szerepét – noha igyekeztem jól alakítani – nem éreztem egészen a magaménak, mert az érzelmek hiányoznak belőle.

Mióta foglalkoztat a színjátszás?

– Némi hajlamot érzek magamban ez iránt. Bármikor, bármit szívesen játszom. Ettől függetlenül nem színművészeti pályára készülök.

Hol szeretnéd folytatni tanulmányaidat?

– Az ELTE-n, magyar–finn szakon. Érdekel a gyógypedagógus pálya is.

A fentieket összegezve: a színjátszó kör átlagon felüli teljesítményt nyújtott. Gratulálunk mindannyiuknak, s kívánunk ehhez hasonló jó eredményeket a további szereplések során is.

Valóban méltóak voltak a Kollégiumhoz és a városhoz!

Nagy Lenke teológiai hallgató (Debrecen).

Nagy Lenke: A Kollégiumhoz, a városhoz méltóan. In: Reformátusok Lapja, XXVIII. évfolyam, 51–52. szám (1984. december 23–30.), 12. [Fotó: Jelenet a Szekértáborból. Fotó: Barcza János.]