Magyarországról jövök…

Kiss Péter Ernő: – A nyugat-magyarországi nagyváros katolikus gyűjteménye után keressük fel képzeletben a kelet-magyarországi nagyváros református kollégiumát. Azt, amelyről a 19. század óta emberöltőnként megjelenik egy-egy regény. Jókai, Mikszáth, Móricz, hogy valóban csak a magyar irodalom óriásait említsem. A félezer esztendős Debreceni Református Kollégium nemcsak azokat készteti történelmi, egyház- és vallástörténeti érdeklődésük kiteljesítésére, akik hajdan a kollégium diákjai voltak. Természetes, hogy az alma mater írásra sarkallja az egykori diákokat. Kollégium blues, ez a címe a néhány hónapja megjelent regénynek, amely az 1980-as évek második felét, a rendszerátalakulás kollégiumát és Debrecenjét idézi. Írója természetesen egykori debreceni kollégiumi diák, Perjéssy-Horváth Barnabás. Az önéletrajzi ihletésű regény az egykori nebuló, Blue és a kollégium, Blue és az általa felfedezni vágyott nagyvilág sokféle kapcsolatát, találkozását mutatja be. A most következő beszélgetés témája nemcsak a vadonatúj iskolaregény. Hallhatjuk az író és egykori debreceni református kollégiumi tanára elemzését is régmúlt időkről, de mai időknek szólóan. Először a Kollégium blues című regény szerzőjével, Perjéssy-Horváth Barnabással beszélgettem.

Perjéssy-Horváth Barnabás: – Ebben az iskolában nagyon sokféle szellemi hatás keveredett abban az időszakban, részben a háború utáni korszaknak a nagyon sok apróságban megragadható részlete, ami tovább élt egy több évszázados hagyományt folytatva.

K. P. E.: – Diákként milyen volt ez a kollégium? És hogyan lehetett ilyenfajta emlékeket papírra vetni abból a kollégiumból, abból az időszakból? Tudjuk, és már most mondjuk el a hallgatónak, hogy nem minden történt úgy, ahogyan az a könyvben írva található.

P-H. B.: – Ambivalens érzéseim vannak, ugyanis egy nagyon komoly, fegyelmezett, házirenden alapuló élet folyt, ugyanakkor megadott egyfajta belső szabadságot is, amit meg kellett találni. Az elbeszélő, Blue diák, tehát egy diák szemével látjuk az iskolát, azt a korszakot. Elsődlegesnek tekintettem, hogy semmi olyasmit ne írjak le, amit egy diák nem gondolhat, nem láthat és nem érezhet. Például nagyon jó példa az önképzőköri tevékenység, vagy a különböző művészeti tevékenységek, tehát a Kántusban való éneklés, nagyon sokan írtak például, nemcsak az önképzőkör keretein belül, hanem azon kívül is. Sajátos helyzet, hogy az ország egész területéről érkező diákság – a mi évfolyamunkban is több mint száz településről érkeztek a diákok – ott együtt, elszakadva a közvetlen szülői hatásoktól, egyfajta sajátos kultúrát hoztunk magunkkal, és ott egy sajátos kultúrában éltünk.

K. P. E.: – Hogyan lehetett mindezt megteremteni egy nem éppen barátságos társadalmi, politikai közegben?

Győri János: – A debreceni kollégium valóban sziget volt ebben az időben, és ennek a sziget jellegnek több oka is volt.

K. P. E.: – A Debreceni Református Kollégium tanára, Győri János irodalomtörténész.

Gy. J.: – Aki ismeri a kollégiumnak az épületét, azt tudja, hogy egy teljesen fizikai értelemben egy lezárt világ, olyan, mint a középkori kolostorok. Egy bejárata van, egy kétemeletes, négyszögű épület. Ugyanúgy néz ki, mint ahogy a Légy jó mindhalálig első lapjain leírva látjuk, illetve mint ahogyan Perjéssy-Horváth Barnabás regényében is megjelenik, hiszen az épületnek is pontos rajzát kapjuk ebben a regényben. Tehát ez is eredményezte a sziget jelleget. Aztán volt egy külső nyomás, politikai értelemben vett elszigeteltség, amely ezt eredményezte. És volt egyfajta tudatos bezárkózás is az értékőrzésnek a jegyében. Nem tudatosan fogalmazódott meg, de ez egy klasszikus értelemben vett konzervatív intézmény volt mindenféle szempontból. És ezt, bár ezt a szót, azt hiszem, hogy sosem hallottam, sem diákkoromban – én magam is ott voltam diák a hetvenes években –, sem tanárként nem használtuk önmagunk identitásának a megnevezésére ezt a fogalmat abban az időben, mondjuk, még a nyolcvanas években, hogy konzervatívok lennénk. De tulajdonképpen ez adta az iskolának az alapprofilját, egyfajta értékőrzés. Amikor én 1983-ban oda kerültem, Barna akkor kezdte az utolsó tanévet a gimnáziumban, amikor oda kerültem tanárként, akkor már egy nagyon intenzív önképzőköri élet folyt ott. Érdekes, hogy az én diákkoromban, a hetvenes években nem működött az önképzőkör intézményesen. Voltak ilyen jellegű tevékenységek, ilyen szamizdat jellegű diákkezdemények, újságok vagy egyéb dolgok, de intézményesülni 1980–81-ben intézményesült. Jellemző dolog, nagyjából akkor, amikor a szocializmusnak a keretei foszlani kezdtek, amikor a lengyelországi események történtek. Jellemző, erről konkrét emlékünk, közös emlékünk van, hogy a lengyelországi kérdés, az többször napirendre került az önképzőkörben. Aztán napirendre került a szegénység, a cigányságnak a kérdése. Csupa olyan kérdés, amelyről akkor még hivatalosan beszélni Magyarországon nem nagyon lehetett. Afganisztán… Az önképzőkör mint fórum kicsinyített mása volt az akkor már kezdődő ellenzéki mozgalmaknak.

K. P. E.: – Nehéz volt ezekről a társadalmi kérdésekről egy önképzőköri ülésen tinédzsereknek beszélni?

Gy. J.: – Nem volt nehéz dolog, de nem mi beszéltünk, tehát itt…

K. P. E.: – Ők beszéltek?

Gy. J.: – Ők beszéltek, tehát ez egy szabad fórum volt. Engem is megdöbbent így utólag az iskolavezetésnek a merészsége, hogy igazából ezt a fórumot teljes egészében átengedték az ifjúságnak és az úgynevezett vezetőtanárnak, akit viszont a diákok választottak. Az iskola akkoriban háromszáz fős gimnázium volt, tehát körülbelül ennyi diák volt Debrecenben, és egy érdekesebb önképzőköri összejövetelen gyakran voltak nyolcvanan-százan.

K. P. E.: – Megkapó, és sok szempontból az olvasó számára tanulságos az az őszinteség, illetve hát az az önboncolási hajlam, amely jellemez téged ebben a könyvben íróként, és egy kicsit nyilván a saját életed megírója-fölelevenítőjeként. Mi történt azokkal az emberekkel, akikről ilyen vagy olyan módon, közvetlen emlékek megfogalmazásával, vagy éppen közvetett módon írtál a könyvben? Merre vannak ők azóta? Egy részük, megintcsak mondjuk el a hallgatónak, kitalált személy, más részük álnéven szerepel, de valóságos személy. Mi történt azzal a generációval?

P-H. B.: – Elég nehéz dolgom van most ezzel a kérdéssel, mert az iskola jellegéből adódóan ez a társaság szét is szóródott.

K. P. E.: – A Kollégium blues című regény írója, Perjéssy-Horváth Barnabás.

P-H. B.: – Vannak ugyan fórumok az iskolában arra, hogy összefogják ezeket a volt diákokat, baráti kör, különböző nagy rendezvények, viszont nehéz olyan szinten kapcsolatot tartani, hogy az ember ismerje a sorsokat. Nem írhattam meg olyasmit, ami ott nem történhetett volna meg, mert akkor a fantázia birodalmában…, vagy pedig meghamisítottam volna a valóságot. Vannak egyébként olyan részletek, olyan fejezetek, amelyek teljesen konkrétan megtörtént eseményről szólnak, de ott is azért átszínezi ez a húszéves távlat.

K. P. E.: – A Debreceni Református Kollégium félezer esztendős története folyamán nagyon sok embernek adott azilumot. Olyanoknak, akik a magyar történelem, a magyar művelődéstörténet, a magyar művészet kiválóságai lettek, de olyanoknak is, akik – idézőjelben – csak megállták a helyüket a hétköznapok során. Miért volt szükséged arra, hogy fölelevenítsd viszonyodat a kollégiummal? Annak a nemzedéknek a kapcsolatát a kollégiummal, amelynek te is tagja vagy.

P-H. B.: – Minden író saját anyagból dolgozik, nem hozottból általában, és a saját élményekből, tapasztalatokból épít föl működő világokat.

K. P. E.: – Tanár úr, néhány perccel ezelőtt ebben a beszélgetésben azt mondta, hogy önök egy konzervatív szemléletben éltek, gondolkodtak, látták a világot, ennek az értékrendnek a jegyében tették a dolgukat. Konzervativizmusból nagyon sok van. Van úgymond retrográd, de van rendkívül modern konzervativizmus is, egy értékkonzervatív magatartás, mondhatnám azt is, hogy világszemlélet. A kollégium jelenleg mit tehet annak érdekében, hogy a jelenlegi diákokat egy nívós és valóban modern szemlélettel vértezze fel, ruházza fel. Megváltozott a világ, nem azokkal a problémákkal kell szembenézniük, mint a húsz évvel ezelőtti diákoknak.

Gy. J.: – Azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben húsz évvel ezelőtt könnyebb volt a dolgunk, hiszen a kinyíló lehetőségek, azok úgy magukkal rántották-szippantották az embert, és szinte anélkül, hogy tudatosan programot vagy stratégiát alkottunk volna, mentünk előre. Sokkal nehezebb a helyzet ma. Jellemző, hogy az az önképzőkör, amelyről az előbb beszéltünk, az a rendszerváltás körül, illetve a rendszerváltás utáni években lassan elhalt.

K. P. E.: – A Debreceni Református Kollégium tanára, Győri János irodalomtörténész.

Gy. J.: – Ma nem működik aktívan a debreceni kollégiumban önképzőkör, bármilyen furcsán hangzik.

K. P. E.: – Nem baj, ha nem működik, de mi van helyette? Kreált-e a diákság, illetve a kollégium maga ebbe a furcsán képződött, történelmi okok miatt is létrejött, légüres térbe egy újabb kapaszkodót az ifjúság számára?

Gy. J.: – Igen, hát nem működik… Még visszatérek erre a gondolatra, hogy nem működik, mert az a típusú önképzőkör, az egyfajta hiányérzetből fakadt. Ami tanórán nem hangzik el, azt egy ilyen másodlagos, háttérben működő fórumon beszéljük meg. És amikor már mindenről beszélni lehetett, akkor ez érdektelenné vált mint fórum, és lassan elhalt.

K. P. E.: – Igen, hát ma már beszélni ugyan lehet, de nem használjuk a lehetőséget arra, hogy beszéljünk, helyette jön a modern világ számos átka, az információ szemetjétől kezdve nagyon sok minden egyéb, hadd ne fogalmazzak most drasztikusan. Most is szükség volna valamire.

Gy. J.: – Meg kell mondanom őszintén, hogy bizonyos értelemben visszalépések történtek, miközben az egyházi oktatás ajtaja kitárult, iskolák sorát alapította az egyház, sokszor identitásbeli problémák adódnak. És, most magunkról beszélve, azt kell mondanom, hogy átalakulóban vannak a régi hagyományok és a régi fórumok is. Az említett Kántus tovább él.

K. P. E.: – A kollégiumi énekkar, ha valaki nem tudná…

Gy. J.: – Nagyon jelentős szerepet játszik a regényben is, hiszen a regényt éppen a Kántusnak az 1984-es angliai nevezetes útja keretezi, és ez tovább él. Természetesen az önképzőköri tevékenység is bizonyos formában. Egy példát hadd hozzak. Az egyik diákunk, aki épp az idén érettségizett, néhány évvel ezelőtt, talán tizedikes lehetett, elindított egy Wass Albert-olvasókört, amelyet városi szinten hirdetett, vagy a rendszerváltás után létrejött a kollégiumban egy ma is színvonalasan működő néptánckör, előtte nem volt ilyen. A népi kultúrának erősebb szerepe van. Tehát azt hiszem, hogy más fórumokon és más formában, de ezek a diákkezdeményezések tovább élnek. Azért nehéz erről ma még beszélni, mert nincs igazán rálátásunk, mint ahogy a nyolcvanas években a könyvben megjelenő világról nem nagyon tudtunk volna nyilatkozni, mert még benne éltünk. Én úgy látom, hogy itt azért határozott összefüggések és átjárások vannak a két világ között, és azt hiszem, hogy ma ennek az értékkonzervativizmusnak ez a modern változata vagy megjelenési formája… Ahogyan azt a mai keretek engedik, abban a formában kell megélnünk ezeket a lehetőségeket, és nem megpróbálni erőszakkal föltámasztani a közben esetleg elhalt formákat vagy elemeket.

K. P. E.: – A 19. századtól napjainkig emberöltőnként megjelenik egy-egy regény a Debreceni Református Kollégiumról. Idén Perjéssy-Horváth Barnabás könyvét ismertük meg, amely a rendszerátalakulás kora előtti esztendőket idézi. Kollégium blues. Az íróval és egykori debreceni református kollégiumi tanárával hallottak beszélgetést.

Kiss Péter Ernő beszélgetése Győri Jánossal és Perjéssy-Horváth Barnabással. In: Magyar Rádió, Kossuth, Magyarországról jövök… Sugárzási idő: 2005. november 09. 16.30–16.55.