Az örök Refiről

Perjéssy-Horváth Barnabás első regényét malíciózusan „ravasz prózaként” is jellemezhetné olvasója. Ravasz, becsapós a szöveg, mert mintha a másodszándékai lennének igazán fontosak. Első pillantásra ifjúsági regénynek, lazán összekapaszkodó „sztorihalmaznak” gondolnánk a művet, de ha alaposabban elmélyedünk benne, rögvest előtűnik tudatos építkezése, a szereplők jellemfejlődése, a kollégiumi erőterek finom rajzolata. A másodszándék a textuson túlterjeszkedő közlések világában keresendő, és legfőbb erényének ez a fajta elrejtettség tűnik. Maga a könyv egyfajta beavatási szertartás, utazás a negyedszázaddal ezelőtti Debrecenbe, személyes és közösségi titkok gyűjteménye. Többről van tehát szó, mint egy kedves, de voltaképpen bugyuta vallomásgyűjteményről.

A szerző kétségkívül iskolaregényt írt, és nem riasztotta a megannyi nagy előd, Móricz Zsigmondtól Végh Antalig, akik a maguk korában választ kerestek a Debreceni Református Kollégium nagy titkára, az egész magyar irodalom legeredetibb talányára, az egyszerre vonzó és taszító debreceniségre. A szerző becsületére legyen mondva, hogy minden tekintetben állja az összehasonlítást az említett szerzőkkel, sőt, szépirodalmi erényei mellett szociográfiai pontosságú látleletet is ad a tanintézményről.

A Refi, a kollégium. Valamikor én is ott tanyáztam, a 42-es szobában, igaz, éppen akkor kezdtem, amikor Perjéssy-Horváth elballagott. Akkor, a 80-as évek első felében a Refi mozdulatlan kőtömbként nehezült egész életünkre, de utólag már nyilvánvaló, óvott is bennünket a külvilágtól. Nem túlzás szigetintézménynek nevezni az ország akkori egyetlen református középiskoláját, amely KISZ-nélküliségével, vallásóráival, áhítataival, a kollégiumi lustrákkal, sedesekkel, fikaavatásokkal éppen olyan mementója annak a korszaknak, mint a „kinti” világban a Zaporozsecek vagy a szocialista brigádok. A Kollégium blues legnagyobb erénye a hitelesség. Perjéssy-Horváth kiválóan elegyíti a fikciót és a valóságot. Egy magánbeszélgetésben elmondta nekem, hogy a volt refis olvasók előszeretettel azonosítanák ismerőseikkel, iskolatársaikkal a könyv szereplőit. Azonosítanák, ha tehetnék, tegyük hozzá. A szerző ugyanis csak néhány létező személyt örökített meg regényében, sok figurát gyúrt össze létező személyekből. Ennél azonban sokkal fontosabb az emberi, társasági viszonyok hű ismertetése, annak a fajta bajtársiasságnak a rögzítése, amely a leginkább kollégiumokban vagy laktanyában érinti meg a kamaszkorából felnőtté cseperedő fiatalokat. Feltűnő a regényben a már említett beavatási szertartások fontossága. Ilyen a fikaavatás, a közös, már-már rituális zenehallgatás a városban, a szamizdatok megtekintése, és így tovább. Talán a refis diákok egymásrautaltságából, talán a kollégium ősi hagyományából, de meglehet, hogy az elkülönülő embercsoport önmeghatározási vágyából fakad mindez. Egy biztos, ezt is hitelesen és pontosan ábrázolja Perjéssy-Horváth Barnabás.

A Kollégium blues olyan erővel árasztja a nosztalgiaérzést, hogy napok múlva szabadulunk a hatása alól. Húsz évnek kellett eltelnie, amíg kiderült számomra: amit személyes élményként, egyéni nézőpontként raktároztam el az emlékezetemben, azt alighanem a többiek is többé-kevésbé úgy látták. Perjéssy-Horváth Barnabás hőseit, a kollégiumi diákokat talán ezért is nehéz egyenként górcső alá venni, bár különböznek egymástól érzékenységben, mást gondolnak politikáról, irodalomról, zenéről, mégis mindannyian ugyanannak az emsének a malacai, amint a finn mondás tartja. Abban már nem vagyok biztos, hogy jellemformálódásukat kizárólag a kollégiumban töltött éveik érlelték meg, de az biztos, hogy a kollektív cselekvés is szépen rajzolódik ki a regényben. Magyarán, amit megteszel, az önmagában és következményeiben nagyon is kölcsönhatásban áll mások elképzeléseivel, vágyaival, érdekeivel. Ettől szenved a kollégista nebuló, és erre emlékszik néhány évtized múlva nosztalgikusan az élet viharaiban némiképpen megtépázott öregdiák, aki az embertársaihoz való viszonyulás első tapasztalatait az ódon falak között merítette. Nagy érdeme a szerzőnek, hogy eleven, „diákos” nyelvet teremtett regényében. Az Iskola a határon első lapjain jelzi Ottlik, hogy a katonaiskolai szleng még idős korban is átjárja az egykori osztálytársak érintkezését, beszédmódját. Valóban így van, a refisek, és egyáltalán a nyolcvanas évek bárhonnan származó kollégistái mindmáig egy nyelvet beszélnek. Elfeledtük persze ezt a nyelvet, de ha élesebb emlékezetű íróemberek az emlékezetünkbe idézik, lélekben ismét ott járunk, valahol az Apolló mozi és az Unió Áruház között, félúton.

Tényleg, árulnak még kürtőskalácsot az Expresszben? Amint tehetem, indulok Debrecenbe, és utánajárok.

Szentesi Zöldi László: Az örök Refi. Perjéssy-Horváth Barnabás új regényéről. In: Confessio, XXIX. évfolyam, 3. szám (2005. november), 120–121.