Diákok a színpadon

„Szabó Magda írónő, Debrecen város díszpolgára javaslatára a Debrecen városi Tanács művelődési osztálya és a Kölcsey Művelődési Központ Debrecen felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére pályázatot írt ki a város középiskolás tanulói, iskolai közösségei számára. Ennek lényege az volt, hogy a diákok írjanak színjátékot egy Debrecenben, a XVIII. században élt polgár életéről. Az írónő Árvai Esztert, Márki Ferencet és Ebesi Sándort ajánlotta. A felhívás tartalmazta az osztrák örökösödési háború éveiben Debrecenben élt Árvai Eszter, Ebesi Sándor és Márki Ferenc drámai fordulatokban gazdag élettörténetét. A feladat: a sztori feldolgozása drámai formában, majd annak színpadra állítása. Mégpedig úgy, hogy az ne váljon színházasdivá, hanem alkalmazkodjon az iskolák és diákok mai életéhez, hangulatához.

A pályázatra tizenhét drámai feldolgozás érkezett és végül hét kollektíva vállalkozott arra, hogy színpadon is bemutassa alkotását. A múlt szombaton Debrecenben megrendezett színjátszó versenyről már hírt adtunk. Voltak azonban ennek az irodalmi színjátszó fórumnak olyan momentumai, tanulságai, melyre érdemes odafigyelni.

Szabó Magda ötlete, kezdeményezése, az irodalmi pályázat kiírása, érezhetően új impulzust adott az utóbbi években fórum nélkül maradt és vegetáló diák-, iskolai színjátszásnak. Már a számok is sokat elárulnak. A tizenhét irodalmi munka és a hét bemutató jelzi, hogy történt valami. Tegyük mindjárt hozzá, hogy a darabokat diákok írták és ők is állították azokat színpadra. Tévedés ne essék, nem születte remekművek és az előadások sem szolgáltak különleges revelációval, de azok mögött öntevékeny diákmunka érezhető. Azok a produkciók voltak igazán sikeresek, amelyeknek alkotói nem  a megadott sztorit jelenítették meg, hanem  megpróbáltak a történet alapján önálló művet alkotni. Példaként említhetjük meg a Református Gimnázium Szekértábor, a Kossuth Gimnázium Cívisek és a 127. számú Szakmunkásképző Intézet diákjainak Számonkérés című bemutatóját. A szerzők a történelmi múltban játszódó történetnek mai aktualitást tudtak adni, érezni lehetett, van mondanivalójuk Debrecenről, a város társadalmáról.

A fórum, illetve verseny kellemes meglepetését jelentette, hogy sokkal több tehetséges színjátszót láttunk, mint az országos diáknapokra készülő iskolai csoportok bemutatóin szoktunk. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, nem volna-e egy városi diákszínpad létrehozásán gondolkodni?

A díjak átadása után dr. Tar Károly, a Debrecen városi Tanács művelődési osztályának vezetője bejelentette, hogy két év múlva ismét kiírják a Borzán Gáspár irodalmi, színjátszó pályázatot. Ha ez így lesz, akkor jó lenne, ha a rendezők változtatnának az idei, kissé merev kiíráson. A bemutatók után úgy látjuk, hogy a kötött téma – egy XVIII. századi sajátos polgári világ konfliktusainak feldolgozása – rendkívül nehéz feladatok elé állítja a mai tizenéves diákokat. Ez a kontraszt az egyes előadásokon feloldhatatlan konfliktusokhoz vezetett és esetenként a tragikus jelenetek humorossá, nevetségessé váltak. Úgy gondoljuk, érdemes volna nagyobb szabadságot adni a diákíróknak. Minden bizonnyal hasznos lenne, ha vígjátéki megoldásokat kívánó témák közül is lehetne választani. Ez egyébként megszüntetné az egymást követő bemutatók egyhangúságát és a színpadi játék is több élettel, levegővel telhetne meg. A színpadi adaptációk bizonyos fokú egyhangúságot tükröztek. A Kossuth gimnazisták kivételével valamennyi csoport a hagyományos színjátszással próbálkozott, beleértve ebbe a naturális színészi játékot, a korhű díszletet és jelmezt, többek között a csizmát, pipát, bajuszt stb. Hiányoltuk a mai diákosságot a játékból. Meggyőződésünk, hogy a legtöbb esetben nincs szükség naturális elemekre, rugalmasabb színpadi szemlélettel élőbb, maibb, diákosabb előadásoknak lehettünk volna tanúi. Üde színfoltként hatott például a kossuthosok produkciójában, hogy egyetlen bútordarabnak, egy asztalnak különböző funkciókat tudtak adni. Ugyanakkor örültünk annak, hogy néhány esetben az iskolák hagyománya, szellemisége tükröződött az előadásokon (Református Gimnázium).

Érdemes azon is gondolkozni, hogy a bemutató után mi is lesz a sorsa a produkciónak. Vajon az együttesek saját iskoláikban kedveskednek-e az előadásokkal diáktásaiknak? Mert három-négy olyan játékot láttunk, amely igazán megérdemelné, hogy többször is közönség elé kerüljön. Az utóbbi években kevés olyan ötletet kapott a diák-színjátszómozgalom, amely új utak keresésére ösztönzött volna. Szabó Magda és a városi tanács művelődési osztályának újszerű kezdeményezése elmozdíthatja a holtpontról ezt a lassanként már csak múltjából élő mozgalmat. Ha a rendezők finomítják a versenykiírást és változatlan marad az iskolák ambíciója, az akció igényli a folytatást.”

F. T. [Filep Tibor]: Diákok a színpadon. A Borzán Gáspár-színjátszóverseny tapasztalatai. In: Hajdú-bihari Napló, XLI. évfolyam, 254. szám (1984. október 28., vasárnap), 5.