Petrőczi Éva cikke a Reformátusok Lapjában

2005. 07. 10.

PETRŐCZI ÉVA

Ez idáig egy, a budai Várban, illetve Debrecenben tartott, mindkét helyszínen igen népes és illusztris közönséget vonzó könyvbemutató, továbbá a művet világra bábáskodó jeles társulások (köztük a Debreceni Református Kollégium Baráti Köre) támogatása jelzi: a „Refi” e szokatlan hangú krónikája fontos és hiánypótló regény. Korántsem mellesleg jegyzem meg: gyógyíthatatlanul „iskolahű” szerzőjét jómagam pontosan 22 évvel ezelőtt, épp a Blues helyszínén, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában ismertem meg, egy rendhagyó irodalomórám utáni kötetlen beszélgetésen. Ugyanekkor a Magyar Rádió számára is készítettem vele egy riportot, mint az akkor valóban egyetlen menedékvárnak számító református középiskola máris-reményteljes, tollforgató-muzsikáló növendékével. Néhány évvel később pedig az immár huszonéves, egyetemista és töretlenül szépreményű Barna jóformán heti gyakorisággal látogatott meg a Reformátusok Lapja szerkesztőségi szobájában.

E hosszas bevezetés után ideje elmondanom, miért neveztem e patinás „iskolaország” 1987–88 közötti krónikáját „szokatlannak”. Elsősorban talán azért, mert nem egyfajta „zárvány” vagy „szentek szigete” állapotot ábrázol, hanem Blue (az olykor búsképű, máskor vígkedvű elbeszélő) és iskolatársai életének teljességét, amelyben az angliai Kántus-körút ugyanolyan fontosnak számított, mint a popzenészi próbálkozások, vagy épp az akkor világsikerű Hair című filmmusical kommentálása.

Ez a sokszínű, kaleidoszkópszerű életteliség, az erőltetett kiválasztottság-tudatnak és önmegszentelési szándéknak ez az egészséges hiánya teszi olvashatóvá és élvezhetővé a finom iróniával átszőtt könyvet. (Eme irónia nem kíméli a korabeli egyházi és világi-politikai élet fonákságait sem!) Elsősorban természetesen a mai, örvendetesen nagyszámú református középiskolák tanárainak-tanulóinak egyik lehetséges alapolvasmányát láthatjuk e könyvben. De az egyházi szférán kívül sem lehet közömbös mindazok számára, akik ismerik a Debreceni Református Kollégium helyét-szerepét-jelentőségét a hazai iskolatörténetben. Egy bizonyos: évtizedekkel ezelőtt Szabó Magda nem hiába figyelt fel és voksolt a Csokonairól írott, nagy sikerrel többször is előadott színdarabjával debütáló debreceni diákszerzőre.

Azt pedig, hogy Perjéssy-Horváth Barnabás (családi szóhasználatunkban mindörökre: „ifjú Horváth Barna”!) könyve minden modernsége ellenére is közel állhat akár a legkonzervatívabb, legklasszikusabban „refis” és református olvasókhoz is, hadd bizonyítsam a konfesszionális távlatokat-mélységeket kínáló befejezés néhány sorával, a főszereplő, Centaur töprengésével a Dover–Ostende közt járó komp fedélzetén: „Talán a végtelenség látványa miatt érzem a szabadságot egész valómban kiteljesedni, hogy Isten tenyerén állok, ő látja, ki vagyok, mit akarok, más nem számít. Se az emberek, se a szabályok, se a szokások, csak a puszta törvények. Ha a hajó fut, a többi nem számít, csupán a természet, amely körülölel s megfeszít. A szabadság eufóriája lassanként lehámozza rólam a rám rakódott rétegeket, életem súlyos burkát…, s megtisztultan várom a fölemelő kezeket, ragadjanak ki létem fura csapdájából.” Ezeket a sorokat akár egy tizenhetedik századi debreceni puritán diák, Christianopolis szent városának (ahogyan akkor gyakorta nevezték) Istennek, Istennel élő lakója is írhatta volna.

Petrőczi Éva: Kollégium blues. In: Reformátusok Lapja, XLIX. évfolyam, 28. szám (2005. július 10., szerda), 8.