Perjéssy-Horváth Barnabás regénye

Perjéssy-Horváth Barnabás Kollégium blues című regénye, amely 2005-ben jelent meg a Kairosz Kiadó gondozásában, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában játszódik a politikai rendszerváltást megelőző 1987/88-as iskolai évben; abban az iskolában, amelynek az író (akkor még Horváth Barnabás Dávid néven) néhány esztendővel korábban, 1980–84 között maga is diákja volt. Az időben egymás közelébe eső, de történetileg nézve mégis nagyon különböző tartalmakat hordozó 1983/84-es és 1987/88-as tanítási év hangulata összefolyik a regény lapjain, érzékeltetve a kései Kádár-kor sajátos kétarcúságát. Az iskolai élet néhány jellegzetes eleme, mint az iskolaköpeny kötelező viselete vagy az őszi betakarítási munka, még egy korábbi világot idéz, a tiltott irodalmat (szamizdatot) olvasó s március 15-én Budapesten tüntető diákok azonban inkább már a politikai fordulat előtti pillanat szereplői. Az előbbi ihletője az író életében a Református Kollégium Gimnáziumában, az utóbbié viszont a debreceni egyetemen eltöltött diákévek. Perjéssy-Horváth Barnabás regénye nemcsak iskolaregény tehát, hanem nemzedékregény is. Erőssége nem a feszes cselekményvezetés – a tanév eseményeit naplószerűen bemutató beszédmód ezt nem is igen tenné lehetővé –, hanem a korabeli debreceni diákélet szinte szociografikus hitelességű megragadása, s ebbe ágyazva az akkori tizenévesek nemzedéki élményének modellszerű megjelenítése.

A Debreceni Kollégium Gimnáziuma ez idő tájt nem volt elit gimnázium, inkább a hátrányos helyzetből indulók sajátos gyűjtőhelye. Az iskola történelmileg kialakult kapcsolatrendszere és hagyományai révén azonban hathatós segítséget tudott nyújtani diákjainak a hátrányok ledolgozásához. Az évszázados gyülekezeti kapcsolatok az osztályok számára kirándulási, a Kántus számára kiszállási lehetőséget biztosítottak, sőt még a Kollégium „Tápintézet”-ét is részben a gyülekezetek látták el igen jó minőségű zöldséggel és hússal. A nyolcvanas évek elejére a Kollégium külföldi kapcsolatai is kezdtek újraéledni. A cselekmény naplószerű, a tanév eseményeit elmesélő alapszövetét nem véletlenül keretezi a Kántus nevezetes angliai útja (1984 nyarán került rá sor), ahol a kórus megnyert egy nemzetközi kórusversenyt. A német testvériskola debreceni látogatásának anekdotába illő históriája szintén valóságos élményekből táplálkozik. De az Erdélybe könyveket csempésző kollégiumi diákok alakját sem az írói fantázia szülte csupán. A regényben is komoly teret nyerő klasszikus diákhagyományokról elmondható, hogy a külső ideológiai szorítás konzerváló erővel hatott az intézményre. A diák-önigazgatás intézményei (a főapparitor és az apparitorok tevékenysége, a Sedes működése, a birodalmi gyűlés, a fikaavatás, a negyedikesek kiváltságai) és a diákegyesületek (a Kántus mellett az önképzőkör és a színjátszókör) valóban jelentős mértékben alakították a Kollégium egészének szellemiségét, ahogyan az a könyvben is megjelenik.

Mivel az iskolák államosításával megszűnt az önálló református tanárképzés, a debreceni gimnázium tanári kara az 1980-as évek elejére kiöregedett, a szakmai továbblépés és az elismerés hiánya miatt erősen meg is fáradt. Ennek a tanártípusnak a megtestesítője a regényben a fiúinternátust irányító, derékba tört sorsú egykori professzor, a Nagyfőnök. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elejére megjelent egy fiatal tanárnemzedék is az intézmény katedráin, amelynek képviselői helyzetüknél fogva több megértést tanúsítottak az ifjúság problémái iránt. A regényben Szász, Dezső és Barkóczi tanár urak alakja példázza ezt a tanártípust. Az író saját egykori tanárai jellegzetes egyéni arcvonásait is felhasználva fiktív tanáralakokat teremtett, de a regény tanárportréi összességében híven tükrözi a korabeli refis tantestület sokszínűségét, komoly szakmai felkészültségét, helyzetéből is következő ellenzékiségét.

A tanáralakok megjelenítéséhez hasonlóan többnyire a regény diákhőseinek sincs valóságos, a korabeli diákvilágból pontosan beazonosítható előképe. Úgy tűnik, az író tudatosan igyekezett elkerülni az iskolaregényekkel kapcsolatban mindig fölmerülő kérdést: ki kinek feleltethető meg a regényben. A korszak jellegzetes debreceni diáktípusainak sajátos arcvonásai azonban markánsan rajzolódnak ki Perjéssy-Horváth írásában: ilyenek a lelkészgyerekek, a pesti vagányok (a regényben Csöves és Kvarc), a bukdácsolók (a naplóíró Blue is pótvizsgára kényszerül), a tanulni nemigen akaró, de kreatív egyéniségek (a Kántus és az Önképzőkör körül számos ilyen diák csoportosult) vagy a szüleik (egykori 56-osok) miatt megbélyegzettek.

A Kollégium blues mint iskolaregény egy közel másfél százados irodalmi hagyományba illeszkedik. Jókai Mór (És mégis mozog a föld), Mikszáth Kálmán (A két koldusdiák), Móricz Zsigmond (Légy jó mindhalálig), Karácsony Sándor (Holdbeli diákélet) és Végh Antal (Akkor májusban esett a hó) írása után ez a hatodik olyan regény a magyar irodalom történetében, amelynek diákhősei a Debreceni Kollégium világában nevelkednek. S mivel a regény cselekményének egyik fontos szála a naplóíró-elbeszélő, Blue Csokonai-drámájának színrevitele, Perjéssy-Horváth műve érintkezik a debreceni Csokonai-hagyomány gazdag irodalmával is (Nagy Sándor és Kiss Tamás regényére, illetve Szabó Magda és Páskándi Géza drámájára gondolhatunk), ami történeti patinát kölcsönöz a közelmúlt eseményeinek. Hogy a szerző mit ismer ezekből az előzményekből, mélyebb elemzést igényel majd, annyi azonban első olvasásra is szembetűnik, hogy a regény néhány nyelvi, szemléleti eleme tudatosan utal vissza az irodalmi előzményekre, anélkül, hogy szerzője bármelyik korábbi kollégiumi tárgyú iskolaregény egyszerű „újraírására” vállalkozna.

Perjéssy-Horváth munkája műfaját tekintve leginkább a múló diktatúra életérzését modellező nemzedékregény. Nagy kérdés viszont, hogy vajon alkalmas-e a kései Kádár-korra alig jellemző egyházi iskola világának bemutatása egy erősen szekularizálódott társadalom ifjú nemzedéke életérzésének megjelenítésére. A regény diákhősei szellemi értelemben három lábon állnak: egyszerre mozognak az iskola alapfunkciójából és erős történelmi hagyományaiból következő magas kultúrában, a Kollégium zárt falain is lassan átszivárgó, jórészt nyugati eredetű szubkultúrában és a mindenkori felekezeti iskola alapkereteit képező szakrális világban. A magas kultúra világát a regényben a diákok olvasmányélményei (Ady, József Attila, Pilinszky, Márai, Ottlik) tükrözik, a szubkultúra jelenléte elsősorban a könnyűzenéhez és a filmekhez való viszonyukban érhető tetten (meghatározó élményük a Hair, a Jézus Krisztus szupersztár és a Rolling Stones; de maguk is alakítanak zenei együttest Logaritmus néven).

Szubkultúrának és magas kultúrának ez a kettőssége a nyolcvanas évek magyar ifjúságának valóban meghatározó élménye volt. A két világot a regényben az önképzőköri tevékenység és Csokonai alakja köti össze. Csokonai a Debreceni Kollégiumnak szimbolikus figurája, a hagyomány szerint ő alapította a 18. század végén az iskola első irodalmi önképzőkörét is. Az elbeszélő maga is verseket ír az önképzőkör kötelékében, s Csokonairól szóló drámáját is az önképzőkör színjátszói mutatják be. Csokonai a felvilágosodás kora debreceni kéziratos diákköltészetének szubkultúrájából emelkedik ki, és költészete még később is őrzi ennek a kétarcú szellemi jelenségnek jellegzetes vonásait: a humort, az ösztönös népiességet, a lelki önelemzésre és az öniróniára való készséget. A regény naplóíró elbeszélője, Blue rokon lélek Csokonaival, nem véletlenül idézi meg drámájában a nagy előd kicsapatását.

A magas és szubkultúra ölelkezése a cselekmény egymástól elég élesen elkülönülő szűkebb és tágabb köreiben egyaránt megfigyelhető: így az internátus diákszobáiban, az ominózus huszonhármasban is; a gimnáziumi tantermek világában, a tágabb értelemben vett Kollégium különböző fórumain (dísztermi előadások, önképzőkör, Kántus, Nagykönyvtár, a teológusok világa), a város diákok által látogatott szórakozóhelyein (mozi, színház, biliárdterem, Fácán, Borvilág), valamint a cselekménybe beemelt országos helyszíneken (a Kántus zeneakadémiai koncertje, március 15-ei budapesti események), de még a Kollégium európai kapcsolataiban is, hiszen a Kántus angliai útja nemcsak a magas zenei kultúra világával, hanem a Nyugatnak ez idő tájt nálunk még csak hírből ismert szubkulturális mocskával is szembesíti a kórustagokat. Mindez bizony nemzedéki élmény a javából!

Kevésbé tekinthető viszont annak a Kollégium miliőjének harmadik eleme, a szakralitás világa, amelynek jelenléte az iskola felekezeti jellegéből következik. Feltűnő, hogy a diákhősök többsége ugyanolyan természetességgel mozog a Kollégium hitéleti világában is, mint a másik két kulturális közegben. Nemcsak látogatják az iskolai istentiszteleteket, hanem olykor maguk is tartanak áhítatot a diáktársak körében. Hitbeli kérdésekről vitatkoznak, s a lelkészgyerekek, mint maga Blue is, küszködnek az „ároni” származás terheivel. Az egyházi iskolák világát belülről nem ismerő olvasóban mindez ezoterikus hatást kelthet. A regény azonban éppen azt sugallja, hogy a korabeli Debreceni Kollégium igazi ereje éppen abban a furcsa ellentmondásban rejlett, hogy egy olyan társadalomban, amely tagadta és tiltotta a hit világát, olyan szigetszerű közösség tudott maradni, ahol a kor hivatalos ideológiája által tagadott vallásos dimenzió az emberi együttélés szerves részét képezi. A regény egyik fontos üzenete éppen az, hogy lehetséges a különböző kultúrák egészséges egymás mellett élése, azaz a keresztyén hit korunkban is képes élhető világot teremteni, még a tizenévesek számára is.

A Kollégium blues azonban nemcsak iskola- és nemzedékregény, hanem fejlődésregény is. Mint iskolaregénynek valóban a kissé rejtélyes viselkedésű Centaur a főhőse, ahogyan a könyv fülszövege jelzi, hiszen ő a fontosabb cselekményszálak mozgatója (főnöke a huszonhármas szobának, oszlopos tagja a zenekarnak, az önképzőkörnek és a Kántusnak), de fejlődésregényként olvasva a művet, legalább annyira Blue-t, az elbeszélőt is főhősének érezhetjük, hiszen az ő nézőpontjából látjuk a tanév eseményeit, s az ő csendes, mélabús, kissé Tonio Kröger-es felnőtté érése egészen leplezetlenül kerül az olvasó elé (a regény egyik fejezete a Tonio Kröger táncol címet viseli). Úgy tűnik, hogy a regényíró saját magát Blue és Centaur kettősébe írta bele: ebben az értelemben előbbi a valóságos diákkori énje, az utóbbi viszont inkább a rejtőzködőbb, vágyott énje, az a szerep, amelyet a valóságos helyett inkább szeretett volna betölteni társai körében. Feltűnő ugyanis, hogy a cselekményszálakat összekötő Centaur alakja viszonylag ritkán jelenik meg a regény lapjain, de sokat emlegetik társai, s így a háttérben folyamatosan érezhető a jelenléte. Jellemző az is, hogy Blue a diáktársak közül igazán komoly dolgokat csak vele tud megbeszélni. Vagy gondoljunk csak arra, mekkora zavart kelt Centaur eltűnése a kerettörténet nyitó fejezetében (társai azt hiszik, hogy talán kinn maradt Angliában), a regényzárlat azonban megnyugtatja az olvasót: nincs semmi baj, csupán bekérezkedett a kapitány kabinjába, hogy onnan „felülről” szemlélhesse a tengert és éppen őt kereső társait. Az elbeszélő énjének ez a megkettőzése az értelmező számára természetesen még számos további fogódzót kínál: Blue és Centaur kettősébe akár a nyolcvanas évek ifjúságának általános politikai elbizonytalanodása, „tudathasadásos” szellemi állapota is beleérezhető.

Bár a naplóbejegyzések Blue sikertelen egyetemi felvételijével zárulnak, Perjéssy-Horváth Barnabás regénye összességében azt sugallja, hogy ez a politikai kurzusok és ideológiák határán felnövekedett nemzedék a maga módján mégis sikeres. Sikeres, mert egy viharos tanév után, amikor is a regény diákhősei a tanuláson kívül minden lehetséges szellemi dologgal foglalkoztak, így vagy úgy, de mindannyian szerencsésen leérettségiznek. És sikeres azért is, mert az érettségi és felvételi vizsgák után ajándékba kapják a legtöbbet, amit egy érett ifjú ebben a korszakban kaphat: kijutnak a Kántussal a klasszikus kollégiumok igazi hazájába, Angliába. És nemcsak kijutnak, de ott meg is nyerik a nemzetközi kórusversenyt! Sőt ott lehet közöttük Centaur is, akinek kiutazása politikai okok miatt az utolsó pillanatig kérdéses volt.

Ajánlom ezt a regényt mindazoknak, akik széthulló világunkban még szeretik az „olvasható” könyveket. Akiknek kevés idejük van az olvasásra, azért fogják szeretni, mert a regény rövidke fejezetei önmagukban is élvezetes olvasmányok. Az idősebb generáció tagjai azért, mert jobban megismerhetik belőle az utánuk jövők gondolkodásmódját. A mai középiskolások meg a könyvet olvasva rádöbbenhetnek majd arra, hogy a rájuk szakadt nagyobb szabadság önmagában még nem jelent színesebb és tartalmasabb diákéletet is; azért minden nemzedéknek újra meg újra meg kell küzdenie, ahogy a regény hősei is teszik. A tanári hivatást gyakorlóknak koruktól függetlenül azért ajánlom, hogy szembesüljenek a titokkal: a pedagógusi terheket a mainál súlyosabb külső kényszerek közepette is méltósággal lehet viselni, ha az ember hisz a munkájában. Végül a mai középnemzedék képviselőinek azért lehet kedves olvasmánya, mert feltétlenül magukra fognak ismerni a regény hőseiben; s vajon melyikünk ne szeretné újraélni, ha másként nem, hát legalább képzeletben, diákéveinek keserűen is édes emlékeit.

Győri L. János: Perjéssy-Horváth Barnabás regénye a Debreceni Kollégiumról. In: Magyar Református Nevelés, VI. évfolyam, 3–4. szám (2005. október), 14–16.

A tanulmány megjelent a gimnáziumi évkönyvben is:

Dr. Győri L. János: Perjéssy-Horváth Barnabás regénye a Debreceni Kollégiumról. In: A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának Évkönyve a 2004/2005. tanévről. Közli Győri József igazgató, szerk. Kovács Gergely – Sági Endre, Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma, Debrecen, 2005. november, 57–60. ISSN: 0236-9605.