Haldoklás és születés

 „Ma már a színjátszó fesztiválok sem a régiek” – sóhajt fel némi nosztalgiát sejtetve a Hajdú-bihari Napló május 14-ei számában önmagát „–p–” kóddal fedő cikkíró. Nos, ezt mondom én is, csak más a „szöveg mélye”. „–p–” szerint ugyanis a hajdú-bihari színjátszók előző napi fóruma fáradtnak minősíthető, az amatőr mozgalom haldokló korszakába lépett és a túlságosan engedékeny zsűri mindezek ellenére mind a hét fellépő együttest országos minősítésre méltatta. De hát mivel is igazolja ezt a szomorú diagnózist „–p–” ? Akárhogy faggatom a rövidke írást, sem a sorokban, sem a sorok mögött nem találom a halálos beteg meggyőző kórrajzát. Nem találom, mert a három, eredetileg a fórumra jelentkezett csoport (Éjszakai Műszak, Közművelődési Diákegyesület Színpada, Debreceni Színjátszó Stúdió) fellépésének elmaradását sehogy sem tudom a közeli halál jelének felfogni, sem Hajdú-Biharban, sem országosan.

Véleményem és tapasztalatom szerint az amatőr mozgalom egyik meghatározó jellemzője a spontaneitás. Számos esetlegességnek kiszolgáltatott, de még a monolitikus társadalmi szervezettségben is egyik legnagyobb önmozgású, decentralizált, alulról építkező formáció. Ezért aztán lehet, hogy hazánk egyik táján vagy városában in flóribusz él, mozog, produkál a mozgalom, míg másutt egyazon időszakban hullámvölgybe kerül, mélyponton van, esetleg meg is szűnik, vagy éppen szünetel.

Ami pedig a hajdú-bihari haláltusát illeti, engedtessék meg, hogy felsoroljak néhány tényt, amelyek messzemenően cáfolják a „–p–” által megfogalmazott „orvosi jelentést” : 1990. március 18-tól május 13-ával bezárólag 32 hajdú-bihari, debreceni amatőr színjátszó csoport lépett föl, három Debrecenben és egy Hajdúböszörményben rendezett fórumon. Mégpedig 14 gyermek – 11 diák – , 7 felnőtt együttes. Ennyit a mennyiségről. Az együttesek közül a Főnix Diákszínpad (rendező Várhidi Attila) a csurgói országos diákszínpadok fórumán, ami díjat csak el lehetett hozni – kezdve az országos első díjtól –, elnyerte a zsűri különdíját, megkapta a legjobb rendezés díját, de legjobb színészi alakításért is hozott haza elismerést. A júniusban Gödöllőn megrendezendő Gyermekszínpadok Országos Fórumára az előzsűrizés két együttest is méltónak talált, mégpedig az Alföld gyermekszínpadot (rendező Várhidi Attila) és a hajdúböszörményi gyermekszínpadot (rendező Török Péter). Ugyancsak a nyáron, Kazincbarcikán, az Amatőr Színjátszás Nemzeti és Nemzetközi Fesztiváljára három együttes is várományosa a komoly rangot jelentő meghívásnak. Ezek közül kettő éppen a »fáradtnak« minősített fórumon volt látható: a Szép Színpad és az Ady-gimnázium volt diákjainak a csoportja. Ennyit a minőségről.

Most visszatérek az indító mondathoz. Igen. Ma már a színjátszó fesztiválok sem a régiek. Hál’ istennek. Mondom én. Ami az ügyben nem korszerű, az halódik. A mozgalom megszabadult az ideologikus kényszerektől. És születőben van az új. És nekünk, a május 13-ai zsűrinek éppen ez tetszett ezen a fórumon: a »szocialista« prüdériát félredobó Lysistrate, az új világ születését kísérő, a „minden lehetséges közérzetet” profi szinten megírt, megrendezett és eljátszott Pavlov kutyái. És hagytam magam elbűvölni az ugyancsak hivatásos mesterségbeli tudással bemutatott Szalonspicctől, ahol például egyik játszó arca elé tartott ócska kis képráma és a benne felvillantott két „portré” egész korhangulatot tudott teremteni, ahol ez az ifjúi kis csapat a 20-as, 30-as évek slágereit előadva, hallatlan következetes és leheletfinom iróniával a saját jelenükbe emelték elegáns könnyedséggel az általuk soha nem élt múltat. De nemcsak az a három „arany” minősítést érdemelt színpad hordozta valami születő új, szabadabb társadalmi atmoszféra jegyeit. A többi együttes, ha nem is ilyen szinten, akár egy rendezői vagy színjátszói gesztus, akár egy beiktatott játék, akár az általuk színpadra fogalmazott téma erejéig valami új szellem születését jelezte. Nem mulaszthatom el, hogy ne szóljak néhány mondatnyit az amatőrizmusról és a zsűrizésről. Baj, ha a zsűri elfeledkezik arról, hogy az amatőr művészeti mozgalmak másként szülnek produkciókat, mint a profik. A fő elfoglaltság mindennapjának sztereotípiái ellene dolgoznak az egyik legcsodálatosabb emberinek, a játéknak. A játék, a játékos kedv, a játék igénye ekképp el is sorvadhat. A homo ludens pedig az emberi faj történelmének remek eredménye. Nincs szomorúbb, mikor a ludens jelzőt elveszíti az ember. Nos, az amatőrök ösztönösen vagy tudatosan ezt a nagy emberi kincset nem akarják elveszíteni. Ezért hozzák a szívüket, lelküket, emberségük legizgalmasabb tartalmait az együttesekbe. Művészettel való kapcsolatukat nem törvényesíti diploma. Igazában nem is zsűrizésre lenne itt szükség, de embertisztelő tanácsokra, eligazításokra. Nem elrettentésre, de biztatásra, arra a József Attila-i gyönyörű intésre, melyet unalomig idézgetnek, de oly sokszor alkalmazni elfelejtenek: „Jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”

Thuróczy György: Haldoklás és születés. Hozzászólás a Napló cikkéhez. In: Hajdú-bihari Napló, XLVII. évfolyam, 117. szám (1990. május 21., hétfő), 4.