Színházcsinálók

„Ilyet sem láttam még: a kabáthajtókára tűzött jelvénytokban a rocksztárok arcképét Latinovits Zoltán portréjával helyettesítették a debreceni tinédzserek. E szimbólumértékű apróság színházközeli világot sejtetett. S valóban: néhány napig a debreceni középiskolásoknak színház volt az egész világ. E szokatlan lehetőséghez Szabó Magda Kossuth-díjas író, Debrecen város díszpolgára jóvoltából jutottak, aki drámaírói pályázatot hirdetett a város középiskolás tanulói és iskolai közösségei számára »A mi Debrecenünk – Borzán Gáspár irodalmi emlékverseny« címmel. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kedvet csiholjon a város történetének megismerésére és ösztönözzön emberi, társadalmi, kulturális értékek megbecsülésére. A vállalkozókedvű és színészi-rendezői ambíciókkal megáldott diákoknak egy XVIII. századi debreceni polgár életének drámai konfliktusát kellett feldolgozniuk és színpadra állítaniuk. A szerzők a pályázati felhíváshoz mellékelt régi debreceni história bármelyik szereplőjét darabjuk főhősének választhatták, s szabadon dönthettek arról is, hogy a családi és társadalmi helyzeteket ötvöző történet melyik drámai szituációját helyezik a cselekmény középpontjába. A legfeljebb harmincperces egyfelvonásos tehát sokszempontú kívánságlista alapján várt megírásra: a korszak társadalmi és történelmi hátterének érzékeltetésére, a városi szokásrend, jogélet, erkölcsvilág bemutatása, mindezt természetesen a korabeli nyelvállapot szókincsével, fordulataival.

A rokonszenves kezdeményezés színházcsináló diákközösségeket hívott életre szerte a városban, amelyek benépesítették a könyvtárakat, nyakig elmerültek a Debrecen históriáját feldolgozó könyvekben, a színházi szakirodalomban. Megismerkedtek a színészvezetés, a színházi rendezés kulisszatitkaival, s közben szétnéztek a lakásban is: van-e otthon a színpadképnek megfelelő díszletelem, berendezési tárgy, bútor, jelmeznek való ruhaanyag, mivel a pályázat egyik feltételeként szerepelt, hogy a díszletek és a jelmezek nem kerülhetnek pénzbe; a forintokat ezúttal leleményességgel kellett helyettesíteni.

A Borzán Gáspár irodalmi emlékverseny tizenhat művet eredményezett, amelyekből hetet jelenítettek meg a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ kisszínházi termében. A bemutatósorozat ünnepélyességét, a mesebeli ajtónállók szigorúságát öröklő rendezőknek ismét sikerült lerombolniuk. Az intézmény ajtóőrzőinek különleges érzékük van ahhoz, hogy elvegyék a látogatók kedvét, türelmét. Csakúgy, mint az ősi diákvárosok debreceni találkozójának bemutatóin, ezúttal is megcsinálták a maguk kis színházát az érkezők legnagyobb bosszúságára, nemhogy diákokat, de még tanárokat sem akartak menetközben beengedni. S az sem derült ki, hogy miért kellett a színpadi produkciókat éppen a legkisebb színházteremben bemutatni. Az érdeklődés ugyanis nagyobb volt, mint a párnázott székek száma.

A tinitollakból született drámai jelenetek azonban kárpótoltak az említett kellemetlenségekért: az igazi színház szerencsére a színpadon kellette magát. Az első produkció nagyszerűre kerekedett. A Református Gimnázium színjátszói egységes, szépen díszletezett darabbal mutatkoztak be. A Kodály Zoltán Zenei Szakközépiskola tanulói mai kerettörténetbe ágyazva, jórészt mai ruhákban idézték fel a hajdani históriát, az Erdey-Grúz Tibor Vegyipari Szakközépiskola alkalmi társulata diaképekkel is illusztrált darabot mutatott be nagy gondossággal elkészített jelmezekben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumának színpada derűs szálakkal átszőtt, korhű lantmuzsikával spékelt és a XVIII. század nyelvi ízeit bemutató produkciót adott elő, méltán keltve vastapsot. E társulatban léptek fel a legszebben beszélő játszók is. Két osztály mutatkozott még be a Fazekas Gimnáziumból és tisztes munkát végeztek a 127. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet diákszínjátszói.

– A pályázat célja az volt, hogy megteremtsen és ápoljon bizonyos diákszínjátszói hagyományokat, segítse a diákok irodalmi ambícióit, a darab előadásával pedig fejlessze színjátszó képességüket – mondta Pinczés István, a Csokonai Színház rendezője, a zsűri tagja. – Meglepő volt, hogy az 1700-as években játszódó történetet néhányan mennyire hitelesen tolmácsolták, egy-egy szerepet milyen nagy érzelmi tartalékkal töltötték meg. A legjobbak a figurateremtésben és a drámai szituációk érzékeltetésében színvonalas munkát végeztek. Jó volt látni kompozíciós készségüket, a nyelvhasználatban megmutatkozó stílusérzéket. A kevésbé jól sikerült produkciók csupán időrendben mesélték el az eseményeket, mások a történet összeütközési pontjait keresték s állították színpadram, a többiek pedig az alaptörténetből kiindulva egyéni módon teremtettek új drámát. Végül is két első díjat adtunk ki: a Református Gimnázium tanulóinak előadása szervezettnek, kimunkáltnak tűnt, sokféle gondolatot sugárzott magából, a KLTE Gyakorló Gimnáziumának produkciója pedig eleven volt, dinamikus, jó tempójú. A harmadik díjat a Fazekas Gimnáziumharmadikos osztálya nyerte dicséretes előadásával.

Az irodalmi emlékverseny mindenféle csinnadratta nélkül, szerény külsőségek közepette, szinte csendben zajlott le. Kár, hogy így történt. Mert Szabó Magda kezdeményezése nem csupán szimpatikus, de több szempontból is rendkívüli jelentőségű. Egy nagy múltú, szép és nemes hagyományokkal rendelkező diákváros nebuló lakói ezen a pályázaton keresztül belekóstolhattak a város múltjába, s e szellemi régészmunka minden bizonnyal erősítette bennük a Debrecenhez kötődés érzelmi szálait, megismerték az előttük két évszázaddal itt élő emberek erkölcsét, gondolkodását, szokásait, nyelvezetét, tehát kultúrhistóriai ismeretekkel is gyarapodtak. Átélték az írás gyötrelmeit, a rendezés kínjait, s a nyilvánosság előtti színpadi szereplés talán egyszer s mindenkorra rádöbbentette őket a szép, tiszta beszéd szükségességére. Debrecenben ez az emlékverseny színházcsináló diákközösségeket teremtett: a vegyipari szakközépiskolában korábban diákszínpad sem volt, a társulat erre az alkalomra állt össze, s csak remélhető, hogy együtt maradnak. Az ipari szakmunkásképzőben pedig nem magyarórákkal zsúfolt a tanmenet, s a pályázat ismeretszerző forrásként buzog az ott tanulóknak is.

A legfontosabb mégis az, hogy az irodalmi emlékverseny igazi diáküggyé vált. Ez pedig a diákhagyományokat eltüntető mai magyar iskola világában cseppet sem kevés. (csontos)”

(csontos): Színházcsinálók. In: Ifjúsági Magazin, XXI. évfolyam, 2. szám (1985. február.), 38–39.