Dr. Győri L. János előadása a könyvbemutatón

Orgonaillat, ballagás, szerenád, érettségi vizsga, bankett, felvételi… Tudatunkban ezek a fogalmak kapcsolódnak a tavasz utolsó időszakához, hiszen a május az iskola hónapja. A leendő kisiskolásokat ekkor iratják be szüleik az elemibe, a nyolcadikosok ekkor értesülnek arról, hol folytathatják tanulmányaikat szeptembertől, ekkor fordul célegyenesbe a maturandusok szellemi menetelése is, s ugyanekkor szakad rá az egyetemistára a vizsgaidőszak terhe. Az idei május azonban a szokásosnál is izgalmasabbnak ígérkezik, mert most lép életbe az egykori felvételi vizsgákat is helyettesítő új típusú érettségi. Mindez talán egészen új fejezetet nyit majd a magyar oktatás történetében, átrendezheti a középiskolák életét: az 1850-ben bevezetett osztrák tanügyi reform, az Entwurf nyomán kialakult tanítási és vizsgarendet, valamint az egykori nyolc-, majd négyosztályos gimnáziumokban meghonosodott hagyományrendszert.

Talán a Gondviselés is úgy akarta, hogy Perjéssy-Horváth Barnabás Kollégium blues című regényének bemutatója az idei középiskolai ballagás előestéjére essék, hiszen a könyv annak az iskolai világnak állít szépirodalmi emléket, amelynek egyre gyorsuló metamorfózisa, talán végleges feloldódása – részben a rendszerváltás nyomán létrejött életformaváltás, részben a napjainkban életbe lépő reformok hatására – szemünk előtt játszódik le.

A 400 oldalas nagyregény cselekménye az ország egyik nagy múltú középiskolájában, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában játszódik a politikai rendszerváltást megelőző 1987/88-as iskolai évben; abban az iskolában, amelynek az író (akkor még Horváth Barnabás Dávid néven) néhány esztendővel korábban, 1980–84 között maga is diákja volt. Az időben egymás közelébe eső, de történetileg nézve mégis nagyon különböző tartalmakat hordozó két tanítási év hangulata tulajdonképpen összefolyik a regény lapjain, érzékeltetve a kései Kádár-kor sajátos kétarcúságát. Az iskolai élet néhány jellegzetes eleme, mint az iskolaköpeny kötelező viselete vagy az őszi betakarítási munka, még egy korábbi világot idéz, a szamizdatot olvasó s március 15-én Budapesten tüntető diákok azonban inkább már a fordulat előtti pillanat szereplői. Perjéssy-Horváth Barnabás regénye nemcsak iskolaregény tehát, hanem nemzedékregény is. Erőssége nem a feszes cselekményvezetés – a tanév eseményeit naplószerűen bemutató beszédmód ezt nem is igen tenné lehetővé –, hanem a korabeli debreceni kollégiumi élet miliőjének szinte szociografikus hitelességű megragadása, s ebbe ágyazva az akkori tizenévesek nemzedéki élményének szinte modellszerű megjelenítése.

A Kollégium blues iskolaképének megértését segítendő, hadd szóljak elöljáróban néhány szót arról, milyen is volt ténylegesen a nyolcvanas évek Debreceni Kollégiumának világa, s hogyan jelenik meg mindez a regény lapjain. Azért vagyok viszonylag könnyű helyzetben, mert a nevezett időszak Debrecene az íróval közös szellemi élményünk volt. Én magam 1983-ban kerültem vissza tanítani egykori iskolámba, a Refibe, ahogy diákjai a Kollégium Gimnáziumát nevezték. Éppen abban az esztendőben tehát, amikor a szóban forgó regény írója utolsó gimnáziumi évét kezdte. Osztályát nem tanítottam, de az Arany János Önképzőkör felügyelő tanáraként a regény lapjain is megjelenő Élő Folyóirat esteken tanúja lehettem első irodalmi próbálkozásainak. Csokonai kicsapatásáról írt, pályadíjat nyert színdarabját én rendezhettem. A rendszerváltás előtti tanévben újra összetalálkoztunk, akkor már az egyetemen is tanítottam, s hozzám járt régi magyar irodalom szemináriumra. Természetesen a tanórákon kívül is találkoztunk: voltak közös szamizdat-élményeink, s a budapesti március 15-éket is több ízben együtt izgultuk végig, így a könyvben megjelenő 1988-as eseményeket is. Emlékezetem szerint én ismertettem össze a korabeli debreceni ifjúság néhány meghatározó szellemi vezérével, így a regény lapjain is feltűnő egykori évfolyamtársammal, Csengey Dénessel és Mészáros Sándorral (Mészi). A regény egyik fejezete utal Dürrenmatt-fordításomra (az Achterloo-fordítás ott Barkóczi tanár úr munkája), amely a tudathasadásos marxizmus leleplezését célozta a nyugati közvélemény előtt. Írógéppel másolt példányai a nyolcvanas évek második felében valóban szinte szamizdatként forogtak debreceni diákjaink kezében. Ennyit a regény világához fűződő személyes élményeimről, s most lássuk, milyen is volt maga a korabeli Debreceni Kollégium.

Az akkor négy évszázados hazai református iskolakultúrát a hatalomra került politikai rezsim 1948-ban egy tollvonással halálra ítélte. A Debreceni Kollégium valamilyen csoda folytán, mint az ország, sőt egész Közép-Európa egyetlen protestáns iskolája, életben maradt. Talán nyomasztóan súlyos szellemi múltja tartotta életben, hiszen csupán irodalmi életünk kiválóságai közül olyan nagyságok koptatták az évszázadok folyamán a Kollégium padjait, mint Szenci Molnár Albert, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre, Móricz Zsigmond vagy Szabó Lőrinc. Persze a Kollégium egykori nimbusza is megtépázódott az államosítások következtében. Megszűnt elemi és polgári iskolája, tanító- és tanárképző intézete, egyetemi internátusa, majd 1952-ben leánygimnáziuma is. Utóbbi a főgimnáziummal olvadt össze, miközben az, ahogy a regény számos utalása jelzi, férfias, katonás hagyományait megőrizte. Az 1980-as évekre a Kollégium két életben maradt oktatási intézménye, a Gimnázium és a lelkészképzést szolgáló Teológiai Akadémia bekényszerült a Kollégium Kálvin téri régi épületébe (ennek főbejárata látható a könyv címlapján szereplő archív felvételen). Ez a kényszerű szimbiózis régi debreceni hagyományt konzervált, amikor a kisebb és nagyobb diákok éltek és tanultak egy fedél alatt, segítve egymás szellemi, lelki fejlődését. Bár a regény diákhősei gimnazisták, a fentieknek megfelelően gyakran feltűnik a háttérben a teológus hallgatók világa is.

A Kollégium fizikai, szellemi keretei azonban még ebben a beszorított időszakban is tágabbak a két oktatási intézmény világánál: hozzátartozik ugyanis a szintén egyházi irányítás alatt működő Nagykönyvtár, a Múzeum és a Levéltár is. A naplóíró-elbeszélő, Blue életében és szellemi fejlődésében ezek az intézmények meghatározó szerepet töltenek be. Mindehhez társulnak még a Kollégium intézményeinek közösen használt termei, a Díszterem, az Oratórium (imaterem), a Kántus-terem, de tágabb értelemben még a Nagytemplom is. Ezek a fórumok szintén meghatározó helyszínei a mindenkori debreceni diákéletnek, így Perjéssy-Horváth írásának is.

Az iskolák államosításával megszűnt az önálló református tanárképzés, ami az 1970-es évektől az egyetlen megmaradt középiskolában utánpótlási gondot okozott. A tanári kar nagyobbik része ekkorra megöregedett, a szakmai továbblépés és az elismerés hiánya miatt az oktatók egy része megfáradt. Ennek a tanártípusnak a megtestesítője a regényben a fiúinternátust irányító, derékba tört sorsú egykori professzor, a Nagyfőnök. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elejére megjelent egy ifjú tanárnemzedék is a Kollégium Gimnáziumának katedráin. Ők helyzetüknél fogva is több megértést tanúsítottak az ifjúság újonnan felmerült problémái iránt. Leginkább talán Szász, Dezső és Barkóczi tanár urak alakja példázza ezt a tanártípust. A regény tanárportréiról összességében azt mondhatjuk, hogy az írónak sikerült érzékeltetnie a korabeli refis tantestület sokszínűségét, komoly szakmai kompetenciáját, helyzetéből is következő zsigeri ellenzékiségét, úgy, hogy saját tanárai arcvonásaiból az írói fantázia segítségével hitelesnek tűnő, de fiktív tanáregyéniségeket alkotott.

A tanáralakok megjelenítéséhez hasonlóan a diákhősöknek sincs többnyire valóságos, a korabeli diákvilágból pontosan beazonosítható előképe. Úgy tűnik, az író tudatosan igyekezett elkerülni az iskolaregényekkel kapcsolatban mindig felmerülő kérdést: ki kinek feleltethető meg a regényben. A korszak jellegzetes debreceni diákalakjainak, diákcsoportjainak sajátos arcvonásai azonban markánsan rajzolódnak ki Perjéssy-Horváth írásában. A nyolcvanas évek debreceni gimnáziumának diákságát ugyanis nagyon jól elkülöníthető, karakteres csoportok alkották: papgyerekek, pesti vagányok (a regényben Csöves és Kvarc), bukdácsolók (a naplóíró Blue is pótvizsgára kényszerül), tanulni nemigen akaró, de tehetséges és kreatív gyerekek (a Kántus és az Önképzőkör körül számos ilyen diák csoportosult), szüleik miatt megbélyegzettek (pl. egykori 56-osok gyermekei) stb. Perjéssy-Horváth Barnabás évfolyamának iskolai anyakönyvét lapozgatva kirajzolódnak előttünk a regény lapjain is megelevenedő sajátos diákcsoportok. Az 1983/84-es tanévben végzettek évfolyamában négy esztendő alatt 129 diák fordult meg, de ebből csak 85 érettségizett Debrecenben. Az erős lemorzsolódásnak ebben az időben kettős oka volt: egyrészt a Refi igen szigorú szakmai mércét állított diákjai elé, abból a megtapasztalásból kiindulva, hogy az itt érettségizőnek kétszer annyit kell tudnia a felvételhez, mint állami iskolából érkező versenytársainak, másrészt viszont a jelentkezők csekély száma miatt az iskola gyakorlatilag szinte mindenkinek esélyt adott a bizonyításra, azaz a gyengébb eredménnyel érkező diákot is felvette, de fegyelmi vagy szakmai hanyagság esetén könnyen túl is adott a helyét meg nem becsülő diákon.

A Kollégium Gimnáziuma tehát az 1980-as években a szó igazi értelmében az ország iskolája volt. A vizsgált évfolyam 129 tanulója 101 településről érkezett. Ez volt az iskola szellemi sokszínűségének egyik kulcsa. Legtöbben Budapestről jöttek, tizenhatan, Debrecenből azonban csupán tizenegyen. A szem előtt lévő és ezért jobban megfélemlített cívis szülők nemigen kockáztatták gyermekük későbbi egzisztenciáját, inkább beadták őket állami iskolába. A helyi tanulók elenyésző száma azt is eredményezte, hogy az internátusban nevelkedők (a Debreceni Kollégiumban újabban ez a bentlakás neve) még inkább egymásra voltak utalva, s a város polgáraival csak elvétve kerültek kapcsolatba. Ez az alapélmény a regénybeli diákhősök városi kapcsolataiban pontosan tükröződik. A tanév eseményeit naplójegyzetei nyomán elmesélő Blue két albérletben lakó egyetemista lánnyal tart kapcsolatot a városban: az egyik Tímea, aki pár évvel korábban maga is a gimnázium diákja volt, s akitől felvételi előkészítő órákat vesz, a másik Tímea lakótársa, Betti, akibe reménytelenül szerelmes. A tanulók zöme ez idő tájt kicsiny településekről érkezett a Debreceni Kollégiumba, leginkább Szabolcsból, Beregből, Szatmárból, a Nyírségből, Borsodból, de akadtak köztük dunántúliak is. Nem véletlenül kezdődik így a regény Volt egyszer egy vadnyugat című fejezete: „A Nagyállomás fontos, titkos refis találkahely. Igaz, nem mindennaposak az itt rendezett csúcstalálkozók, rendesen az általános hazautazásokra korlátozódnak. A szélrózsa minden irányába kiröpült tanulók az egymás számára ismeretlen, otthoni közegből visszaérkezvén ezen a ponton zökkennek abba a bizonyos kerékvágásba” (123. oldal).

Érdekes képet mutat a diákok származása is. Az apa foglalkozását tekintve a legtekintélyesebb csoportot az érintett évfolyamban 29 fővel a lelkészgyermekek képezték. Ez ebben az időben általános jelenség volt, s nagymértékben erősítette az iskola egyházias, hitvallásos jellegét. Mindössze 17 diák jött világi értelmiségi környezetből (orvos, tanár, mérnök, művész), tíznek a szülei egyéb középkádernek tekinthetők, s végül a nagy többség (73 fő) jórészt paraszti, kisebb részben kisiparos vagy munkás család gyermeke. Összességében azt mondhatjuk tehát, hogy a Debreceni Kollégium Gimnáziuma ez idő tájt diákjainak származása alapján nem volt elit gimnázium, inkább a hátrányos helyzetből indulók sajátos gyűjtőmedencéje. Az iskola történelmileg kialakult kapcsolatrendszere és hagyományai révén azonban óriási segítséget tudott nyújtani ezeknek a hátrányoknak a ledolgozásához. Az évszázados gyülekezeti kapcsolatok az osztályok és a kórus (Kántus) számára kiindulási és kiszállási lehetőséget biztosítottak, sőt még a Tápintézetet is részben a gyülekezeti adományok látták el igen jó minőségű élelmiszerrel. A nyolcvanas évek elejére a Kollégium külföldi kapcsolatai is kezdtek újraéledni. A regény naplószerű, a tanév eseményeit elmesélő testesebb szövegtestét nem véletlenül keretezi a Kántus nevezetes angliai útja (1984 nyarán került rá sor), ahol a kórus megnyert egy nemzetközi versenyt. A német testvériskola debreceni látogatásának anekdotába illő története (néhány apró részlettől eltekintve különben hiteles) szintén valóságos élményekből táplálkozik. Az Erdélybe könyveket csempésző kollégiumi diákok alakját sem az írói fantázia szülte. Ami a klasszikus diákhagyományokat illeti, a külső ideológiai szorítás konzerváló erővel hatott az intézményre. A diák-önigazgatás intézményei (a főapparitor és az apparitorok tevékenysége, a Sedes működése, a birodalmi gyűlés, a fikaavatás, a negyedikesek kiváltságai) valóban olyan jelentős mértékben határozták meg a Kollégium egészének szellemiségét, ahogyan az a könyvben megjelenik.

Ilyen volt tehát az az inspiráló közeg, amelyből Perjéssy-Horváth Barnabás regénye táplálkozik. De lássuk ezek után magát az alkotást!

A Kollégium blues iskolaregény, s mint ilyen illeszkedik egy több mint száz esztendős magyar irodalmi hagyományba. Ismereteim szerint ugyanis Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Karácsony Sándor és Végh Antal írása után ez a hatodik olyan regény a magyar irodalom történetében, amelynek diákhősei a Debreceni Kollégium világában nevelkednek. S mivel a regény cselekményének egyik fontos szála a naplóíró-elbeszélő Blue Csokonai-drámájának színrevitele, Perjéssy-Horváth műve érintkezik a debreceni Csokonai-hagyomány gazdag irodalmával is (Nagy Sándor és Kiss Tamás regényére, illetve Szabó Magda és Páskándi Géza drámájára gondolok), ami akaratlanul is (vagy éppen nagyon is tudatosan!?) kultúrtörténeti dimenzióba emeli a regény közelmúltbeli történéseit. Annak kimutatása, hogy a szerző mit ismer ezekből az előzményekből, mélyebbre ható elemzést igényelne, annyi azonban első olvasásra is szembetűnik, hogy a regény néhány nyelvi, szemléleti eleme tudatosan rájátszik ezekre az irodalmi előzményekre, anélkül, hogy bármelyik korábbi kollégiumi tárgyú iskolaregény egyszerű „újraírására” vállalkozna.

A nyolcvanas évek tizenéveseinek egyik meghatározó élménye Ottlik Géza Iskola a határon című regénye volt, amely egy Horthy-korszakbeli katonai középiskola világába kalauzolja olvasóját. Perjéssy-Horváth Barnabás tudatosan kapcsolódik az ottliki hagyományhoz, hiszen regénye egyik fejezetében arról olvasunk, hogy az egyetemről meghívott előadó Ottlik művét elemzi a diákok előtt az önképzőkörben. Ottlik művére leginkább a diáknapló ötletével megteremtett többféle írói nézőpont alkalmazása emlékeztet (Ottliknál az egyik iskolatárs, Medve Gábor hátrahagyott kézirata). A kerettörténetben megjelenő dover–ostendei hajóút is felidézi az olvasóban az Ottlik-regényt lezáró hajókirándulást. Hasonlóságokat mutat még a két iskola katonás fegyelme, valamint a cselekményrendező elvként működő párhuzamos diáksorsok. A két regény közötti kapcsolat feltárása természetesen ennél mélyebbre ható elemzést igényel majd, hiszen az iskolaregényekben megjelenített hasonló élethelyzetek véletlenszerűen is eredményezhetnek hasonló írói megoldásokat. A kérdésnél maradva végül hadd mutassak még rá néhány lényeges különbségre is. A legszembetűnőbb talán Perjéssy-Horváth írói nyelvének megragadó könnyedsége, amelyet a naplóíró-elbeszélő diákhős, Blue nyelvi intelligenciája, szelíd humora, öniróniára való hajlama, s nem utolsósorban a nyolcvanas évek hazai diákszlengjének olykor már-már zavaró bőségű áradása együttesen eredményez. A másik szembetűnő különbség a szakralitáshoz való elbeszélői viszonyban figyelhető meg. Ottlik regényét, mint ismeretes, a létezésnek ez a dimenziója finom rezdülések formájában, rejtetten hatja át. A Kollégium blues diákhősei számára – helyzetükből következően – a szakralitás természetes velejárója a mindennapoknak. Végül Ottlik regénye a 20. század két diktatúrájának árnyékában született világmodell-regény, míg Perjéssy-Horváth munkája inkább a múló diktatúra életérzését modellező nemzedékregény, s egyúttal a korabeli Debreceni Kollégium miliőjét szociografikus hitelességgel megrajzoló tényregény.

Felvetődik azonban a kérdés, hogy mennyiben alkalmas a kései Kádár-korra éppen nem jellemző egyházi iskola világának bemutatása egy erősen szekularizálódott társadalom ifjú nemzedéke életérzésének megjelenítésére. A regény diákhősei szellemi értelemben három lábon állnak: egyszerre mozognak az iskola alapfunkciójából és erős történelmi hagyományaiból következő magas kultúrában, a Kollégium zárt falain is lassan átszivárgó, jórészt nyugati eredetű szubkultúrában és a mindenkori felekezeti iskola alapkereteit képező szakrális világban. Az elsőt szépen visszatükrözik a regényben a diákok olvasmányélményei (Ady, József Attila, Pilinszky, Márai, Ottlik), a másodikat pedig a könnyűzenéhez és a filmekhez való viszonyuk (maguk is könnyűzenei együttest alapítanak, az első ilyen intézményt az iskola történetében), valamint politikai értelemben a fel-feltűnő szamizdatirodalom. Szubkultúrának és magas kultúrának ez a kettőssége a nyolcvanas évek magyar ifjúságának valóban közös és meghatározó élménye volt. A két világot a regényben az önképzőköri tevékenység és Csokonai alakja köti össze. Csokonai a Debreceni Kollégiumnak emblematikus figurája, a hagyomány szerint ő alapította a 18. század végén az iskola első irodalmi önképzőkörét is. Az elbeszélő maga is verseket ír az önképzőkör kötelékében, s Csokonairól szóló drámáját is az önképzőkör színjátszói mutatják be. Csokonai a felvilágosodás kora debreceni kéziratos diákköltészetének szubkultúrájából emelkedik ki, de költészete még később is őrzi ennek a kétarcú kultúrának jellegzetes vonásait: a humort, az ösztönös népiességet, a lelki önelemzésre és az öniróniára való készséget. A regény törzsszövegének elbeszélője, Blue rokonlélek Csokonaival, nem véletlenül idézi meg drámájában a nagy előd kicsapatását. Csokonai alakjának és korának beemelése a regénybe ugyanakkor hitelesíti az olvasó szemében a diákhősök elegánsan lumpoló (bocsánat: Debrecenben inkább „borozó”) életformáját is. A regény nyelvének csokonaiasan „rokokós” könnyedségére fentebb más vonatkozásban már utaltam.

A magas és szubkultúra ölelkezése különben a cselekmény egymástól elég élesen elkülönülő szűkebb és tágabb köreiben egyaránt megfigyelhető: így az internátus diákszobáiban, az ominózus huszonhármasban is; a gimnáziumi tantermek világában, a tágabb értelemben vett Kollégium különböző fórumain (dísztermi előadások, önképzőkör, Kántus, Nagykönyvtár, a teológusok világa), a város diákok által látogatott helyein (mozi, színház, biliárdterem, Fácán, Borvilág), a cselekménybe bevont országos helyszíneken (a Kántus zeneakadémiai koncertje, március 15-ei budapesti események), de még a Kollégium európai kapcsolataiban is, hiszen a Kántus angliai útja nemcsak a magas zenei kultúra világával, hanem a Nyugatnak ez idő tájt nálunk még csak hírből ismert szubkulturális mocskával is szembesíti a kórustagokat. Mindez bizony nemzedéki élmény a javából!

Kevésbé tekinthető viszont annak a Kollégium miliőjének harmadik eleme, a szakralitás világa, amelynek jelenléte az iskola felekezeti jellegéből és a diákság fentebb jelzett sajátos összetételéből (a diákok egynegyede lelkészcsaládból érkezett) következik. Feltűnő, hogy a diákhősök többsége ugyanolyan természetesen mozog a Kollégium szakrális világában is, mint a másik két kulturális közegben. Nemcsak látogatják a kötelező istentiszteleteket, hanem olykor maguk is tartanak áhítatot a diáktársak körében. Hitbeli kérdésekről vitatkoznak, s a lelkészgyerekek, mint maga Blue is, küszködnek az „ároni” származás terheivel. Az egyházi iskolák világát belülről nem ismerő olvasóban mindez ezoterikus hatást kelthet. A regény azonban éppen azt sugallja, hogy a korabeli Debreceni Kollégium igazi ereje éppen abban a furcsa ellentmondásban rejlik, hogy egy olyan szigetszerű közösség tudott maradni, ahol az emberi együttélés szerves részét képezi ez a hivatalosan tagadott szakrális dimenzió. A regény egyik fontos üzenete éppen az, hogy a különböző kultúrák egymás mellett élése elképzelhető, s hogy a szakralitás korunkban is képes élhető világot teremteni, még a tizenévesek számára is.

A Kollégium blues azonban nemcsak iskolaregény, hanem fejlődésregény is. Mint iskolaregénynek, úgy tűnik, valóban a kissé rejtélyes viselkedésű Centaur a főhőse, ahogyan a könyv fülszövege jelzi, hiszen ő a fontosabb cselekményszálak mozgatója (főnöke a huszonhármas szobának, oszlopos tagja a zenekarnak, az önképzőkörnek és a Kántusnak), de fejlődésregényként olvasva a művet, magam legalább annyira Blue-t, az elbeszélőt is főhősnek érzem, hiszen az ő nézőpontjából látjuk a tanév eseményeit, s az ő csendes, mélabús, kissé Tonio Kröger-es felnőtté érése kerül legleplezetlenebbül az olvasó elé a regény lapjain (a regény egyik fejezete a Tonio Kröger táncol címet viseli). Úgy érzem, hogy a regényíró saját magát Blue és Centaur kettősébe írta bele: ebben az értelemben előbbi a valódi diákkori énje, az utóbbi inkább egy rejtőzködőbb, vágyott énje, azaz inkább az a szerep, amelyet a valóságos helyett inkább szeretett volna betölteni társai körében. Feltűnő ugyanis, hogy a cselekményszálakat összekötő Centaur alakja viszonylag ritkán jelenik meg fizikálisan is, bár a háttérben folyamatosan érezhető a jelenléte. Jellemző, hogy Blue a diáktársak közül igazán komoly dolgokat csak vele tud megbeszélni. Vagy gondoljunk csak arra, mekkora zavart kelt Centaur eltűnése a kerettörténet nyitó fejezetében (társai azt hiszik, hogy talán kinn maradt Angliában), a regényzárlat azonban megnyugtatja az olvasót: nincs semmi baj, csupán bekérezkedett a kapitány irányító kabinjába, hogy felülről szemlélhesse a tengert és éppen őt kereső társait. Az elbeszélő énjének ez a feltételezett megkettőzése az értelmezés terén nyilván sajátos lelki távlatokat kínál, melynek részleteibe itt most nem kívánok belebocsátkozni. Csupán annyit hadd jelezzek még, hogy Blue és Centaur kettősébe politikai vonatkozásban belelátható a nyolcvanas évek ifjú nemzedékének bizsergetően izgalmas elbizonytalanodása is: a hogyan tovább kérdése.

Bár a regény törzsszövegének befejezése Blue sikertelennek tűnő egyetemi felvételijével zárul, Perjéssy-Horváth Barnabás írása összességében mégis azt sugallja, hogy ez a politikai kurzusok és ideológiák határán felnőtt nemzedék a maga módján mégis sikeres. Sikeres, mert egy viharos tanév után, amikor is a tanuláson kívül minden lehetséges dologgal foglalkoztak, így vagy úgy, de mindannyian szerencsésen leérettségiznek. És sikeres azért is, mert az érettségi és felvételi vizsgák után ajándékba kapják a legtöbbet, amit koruk egy érett ifjúnak adhat: kijuthatnak a Kántussal a klasszikus kollégiumok igazi hazájába, Angliába. Sőt, nemcsak, hogy kijutnak, de meg is nyerik a kórusversenyt! És ott lehet közöttük Centaur is, akinek kiutazása politikai okok miatt az utolsó pillanatig kérdéses.

Minden önképzőkörös debreceni diák a lelke mélyén Nyilas Misiként arról álmodozik, hogy egyszer majd a saját sorsában maga is újraírhatja a mindenkori kollégista kálváriáját. Az irodalomtörténet tanúsága szerint ez azonban emberöltőnként egyszer szokott sikerülni valakinek. Jókai És mégis mozog a föld című regénye 1872-ben jelent meg, Mikszáth a századfordulón írta A két koldusdiák című mesés történetét. 1921-ben jelent meg Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című alkotása. A Holdbeli diákéletet Karácsony Sándor az 1940-es években jelentette meg, majd ezt követte 1979-ben Végh Antal botrányosan rossz regénye, az Akkor májusban esett a hó. Már vártuk az új regényt, s most Perjéssy-Horváth Barnabás jóvoltából itt tarthatjuk a kezünkben. Köszönet érte az írónak, s azoknak az egykori diáktáraknak, tanároknak is, akik egy-egy színfolttal hozzájárultak a könyvben megjelenő, gazdagon áradó kollégiumi tablóhoz.

Ajánlom ezt a regényt mindazoknak, akik szeretik az „olvasható” könyveket. Különösen ajánlom azoknak, akiknek kevés idejük van az olvasásra, mert a regény rövidke fejezetei önmagukban is élvezetes olvasmányok. Az idősebb generáció tagjainak azért ajánlom, hogy könnyebben megérthessék az utánuk jövők gondolkodásmódját. A mai középiskolásoknak meg azért, hogy rádöbbenjenek: a rájuk szakadt nagyobb külső szabadság önmagában még nem jelent színesebb diákéletet is, azért minden nemzedéknek újra meg újra meg kell küzdenie, ahogy a regény hősei teszik. A tanári hivatást gyakorlóknak koruktól függetlenül azért ajánlom, hogy szembesüljenek a titokkal: a pedagógusi terheket még a mainál erősebb külső kényszerek közepette is méltósággal el lehet viselni, ha az ember hisz a munkájában. Végül a mai középnemzedéknek azért ajánlom, mert feltétlenül magukra fognak ismerni a regény lapjain; s ki ne szeretné újraélni, legalább képzeletben, diákéveinek édesen nehéz történéseit. 

Győri János gimnáziumi tanár előadása Perjéssy-Horváth Barnabás Kollégium blues című regényének könyvbemutatóján hangzott el 2005. május 6-án, pénteken 17 órakor a Magyar Kultúra Alapítvány Deák Termében (Budai Vár, Szentháromság tér 6. I. emelet).

MEGJELENT:

Dr. Győri L. János: Regény az 1980-as évek Debreceni Kollégiumáról. In: A Debreceni Református Kollégium Baráti Körének Évkönyve a 2004. évről. Szerk. Fekete Károly, Debreceni Református Kollégium Baráti Köre Egyesület, Debrecen, 2005. 114–122.